Az a bizonyos sz-betűs szó

Nekem sosem esett nehezemre kimondani őszintén,hogy valakit szeretek.
Nem kell sok idő, hogy kialakuljon az érzés bennem, utána csak erősödik, mélyül, de ha felgyullad a láng bennem, akkor azt szeretem tudtára adni annak a bizonyos embernek, hogy szeretlek.
Először természetesen nehezen áll a számra, hiszen annyi kétség áll mögötte. Mit fog szólni hozzá, ha meghallja? Vajon viszonozni fogja? Milyen reakciót vált ki benne?

De már nem erőlködök a szó használatával, hiszen úgy tűnik önzőség a részemről, hogy elvárjam, hogy valaki megtiszteljen e szóval.

Mikor is hallottam ezt a szót úgy igazán őszintén valaki olyantól, aki szintén szerethetett? 
Még a Törpétől megkaptam a lehetőséget, hogy részese lehessek ennek,összesen 5ötször két év alatt.
Fél évig folyamatosan hajtotta, hogy nem szerelmes belém. Szeretni szeret, de "az erős paprikát is szereti".
Ez a mondata annyira megmaradt bennem, hogy azóta is szeretnék erős paprika lenni.
> Mellette megszoktam, hogy a szeretlek szó egy olyan kifejezés, amit ki kell érdemelni, esetleg szülinapkor, névnapkor (karácsonykos nem) veszekedéskor, szakításkor és kibéküléskor lehet használni. Ezzel meg is volna az 5 darab szeretlek szócska, amit oly kegyesen vetett elém.
Mástól pedig a "Me too"-t hallottam folyton, amitől még a gyomrom is felfordult. Magyarok vagyunk kérem szépen, ha tényleg szeretsz, akkor ne angol kifejezéseket használj kérlek. Különben se tudok angolul :D

Őt most szeretem. Tudja is, hiszen ha nem is szándékosan, de már szerelmet vallottam neki. És mi járt érte? Semmi, esetleg örült neki.
Na bumm, már megszoktam. Legalább nem mondta azt, hogy "én nem". Amit már úgy is hallgattam jó párszor, nem lepődnék már meg ettől nem. Senki se állíthatja azt, hogy nem vagyok még a legrosszabbra is felkészülve.
Bár örültem volna neki, ha egy kicsit biztatóbban fogadta volna, de hát ki tudja, nem mindenki viszonozhatja az én érzéseimet.
Lehet, hogy tényleg nem vagyok szerethető, ki tudja?
Arra biztosan jó vagyok, hogy esténként eljöjjön hozzám, reggel pedig haza menjen tőlem.
Biztos pont vagyok, aki mindig mindenkinek az életét is odaadná a másiknak...

Nana, te őszintén ki tudod mondani nekem. Nem leszek telhetetlen, már ennek is örülök. Bár megölelhetnélek most.
 

Mocskos kis falu

Elegem van, bár nem itt élnék. Sosem szerettem itt élni. Mindenki mindenkit ismer, mindenkinek köszönni kell az utcán és a legrosszabb: kavarnak a hátad mögött.
Szétdurrant a buborék, el akarok tűnni, elfutni, elbújni.
Én senkit nem akarok bántani, én mindenkire szépen mosolygok, nem pletykálok, szép arcot vágok mindenhez.
Mégis én vagyok a bűnbak azokban a dolgokban, amiket még csak nem is értek.
Kétlem, hogy bárki is nekem hinne, hiszen én vagyok az újonc, az új nő, miért az én szavamnak hinnének ha egy összeszokott társaság mást mond?

Ennyit a boldogságról, felesleges volt még csak a reményében is hinni.
Én mindent megpróbáltam, annyi szeretetet adok bele egy kapcsolatba amennyit csak tudok, mégis csak pofont kapok az élettől.

jobb lenne olyan helyen lenni, ahol senki se ismer, ahol nem tudnak a hátamba döfni egy tőrt a kedvességemet viszonozva.

Bár tudnám mit is vétetettem, hogy nekem mindig csak a szar jár?
Miért nem lehet egyszerűen csak szeretni valakit, úgy hogy senki se kavarjon be?
Semmi másra nem vágyok már csak egy kis nyugalomra, békére. 

Néha segítségért fohászkodom, most csak azt szeretném, hogy mindenki hagyjon békén, ne szóljanak bele a dolgaimba, se jó szándékkal, se sehogy. 

Már nem tudok mit tenni, csak ülök az ágyamban, szorítom a szívemhez a sírós barimat és vele együtt bőgök én is....
Ennyit a lelki erőmről...

Ragaszkodás

Sok mindenhez ragaszkodok, a tárgyakhoz, emlékekhez, emberekhez. Ragaszkodok a jóhoz, de a rosszhoz is, ha arról úgy gondolom, hogy valamikor jó volt vagy esetleg még jó lehet.
Sokszor inkább nyelek és nyelek, ha azok az emberek megbántanak, akiket szeretek, inkább nem szólok vissza, nem mondom el, hogy engem ez mennyire bánt, mert félek, hogy ha megmondom neki, akkor elveszítem. Inkább legyen velem egy rossz, mint hogy senki.
Csak az ilyen nagyon sok problémát tud okozni. Ott van pl. a refluxom. Addig tűrtem még neki, hogy már a testem tiltakozott, hogy ebből elég, vedd már észre, hogy ez neked rossz, nem hiányzik az életedbe egy olyan ember, aki csak fájdalmat ad. 
Érdekes módon meg is szűntek a panaszok, amint vége lett a kapcsolatunknak.

Megértem, ha valaki egy rossz emberhez ragaszkodik, hiszen már tapasztaltam a saját bőrömön, ezért nem is vetem meg az egyik ismerősömet, aki egy olyan emberrel van együtt, akitől csak a mocskot kapja.
Mert az ilyen ember azt sugallja, hogy te rossz vagy, semmit se érsz, nem felelsz meg az ő elvárásainak, akkor miért gondolod, hogy másnak jó lennél? 
Ha minden nap ezt kapod attól, aki elméletileg szeret, akkor azt tőle el is hiszed és elfogadod, hogy te tényleg egy silány ember vagy, akinek inkább meg kellene becsülnie, hogy egyáltalán valaki szóba áll vele és nem válogatnia. Az ilyen ember nem akar egy jobb embert társának, mert úgy gondolja, hogy ha ő tényleg ennyire rossz, akkor hozzá képest a férfi,aki mellette van, egy jó ember.

Most Ő azt mondta, hogy ha úgy érzem, hogy nekem Ő valamiért nem lesz jó, ha túl sok fájdalmat, mérget okoz, akkor inkább fordítsak hátat és menjek el. 
Egyrészt igaza van, mert nem érdemes egy rossz kapcsolatban benn ragadni, másrészt pedig nem értek vele egyet.
Ha valakit szeretünk, akkor tennünk kell azért, hogy jó legyen a kapcsolatunk vele, nem csak nyelni, hanem alkalmazkodni is kell mindkettő félnek, kompromisszumot kötni. Ha valami nem jó, akkor azt megbeszélni, változtatni kell rajta és nem megfutamodni.
Ő a békét keresi, de szerintem nem az által találja meg valaki a saját békéjét, hogy elfordul a problémák elől.

Nincs kedvem címet adni

Hiába szeretsz mást, hiába hordanád le a csillagos eget is érte, az emlékek attól nem másulnak meg, azok ott ragadnak az elmédben, nem tudsz tőlük szabadulni, esetleg fakulhat a színe, de nem fog nyomtalanul kiszállni a fejedből, maradandó sérüléseket hagy maga után minden egyes emlék.

Már rá nem gondolok, nem is érdekel különösen, hogy mi van vele.

Mégis a szavai előhozzák a fájdalmas emlékeket, tudom, hogy nem akar velük bántani, de nem tudhatja, hogy mi rejlik bennem, hogy mi az ami megsért, ami feltép, mi csal könnyeket a szemembe.
Lehet, hogy Ő tényleg nem akar szabályozni, nem akarja megmondani, hogy kik legyenek a barátaim, kikkel töltsem az időmet, én mégis rögtön ugrok minden elejtett fél szóra, amint azt érzem, hogy ezzel Ő is el akarja játszani velem azt, amit a Törpe művelt velem. Ugrok, nem a nyakának, inkább el tőle, magamhoz,befelé.
Én elmondanám, hogy mit művelt a Törpe. 
Hogy nem voltak barátaim se mellette, hiszen nem lehetett. Az  egyik nem volt szimpatikus, mert nem volt vékony, mély volt a hangja, szerinte csak rossz szokást vennék át tőle, ellustulnék, elpuhulnék, ha vele barátkoznék. Kár, hogy pont vele járok most edzeni. A másiknak drogos volt a barátja, biztosan ő is az lesz  idővel és engem is belerángat. A harmadik túl csúnyán beszélt és különben is nagyon tahó, ha olyan témáról is lehet vele beszélni, ami az ő fülét sérti. A negyedik nem elég komoly és még szerb is, mit akarok én más nemzettel, nem mintha a magyar olyan jó lenne, hiszen ő is vagy német, vagy osztrák (nem is értem, hogy akkor mit akart egy magyar lánnyal), felsőbbrendű lény, akinek a nője nem alacsonyodhat le szerbekhez. Az ötödik túlságosan kurvás volt, biztosan meg fog rontani.
A lényeg, hogy senki nem volt jó neki. 
A végén már ott tartottam, hogy senkivel nem beszélhettem iskolán kívül, sőt még azt is beszabályozta, hogy ott kikkel beszélhetek, és sehova nem mentem, hiszen a barátaimmal nem mehettem, mert nem engedte, vele pedig azért nem mentem, mert ő nem akart sehova se menni, vagy ahova ment volna szívesen, oda csak társasággal lenne jó, de hát neki olyan nem volt, én meg el voltam tiltva a barátaimtól, ergo nekem se volt.

Szívesen mesélnék ezekről, de Ő nem szeretné, nem akar róla hallani semmit, csak azt akarja látni ami a jelen, a múltban nem akar vájkálni. Pedig nincs jelen múlt nélkül, ha azt nem ismeri, akkor nem tudhatja, hogy miért érint ennyire rosszul, ha a barátaimat firtatja, ha azt érzem, hogy meg akarja Ő is mondani, hogy ki lehet a barátom. Remélem egyszer rájön, hogy ha nem is mindent, de részleteket ismernie kell a múltamból, amit nagyban befolyásolt a Törpe.
Félek, hogy ő is irányítani akar.
Félek, hogy elveszítem a kapcsolatokat, amiket november óta kialakítottam, erőssé szőttem,de félek attól is, hogy ha ennyire hevesen reagálok ezekre a dolgokra, akkor Őt veszítem el. 
Ha tudná mennyi félelmem van.

Pár éve a legnagyobb félelmem mégis a magány, amit nem tudtam akkor se hova rakni. A rekviem egy álomért című film indította el a gondolatot, hogy én mennyire rettegek attól, hogy egyedül fogok meghalni, hogy egy mániába fogom hajtani magam, csak azért hogy ne érezzem magam annyira egyedül. 
Biztosan furcsán hangzott egy 16-17 éves lány szájából azt hallani akkor, hogy azt fejteget, hogy egy idősek otthonában akar majd idős korában élni, ha nem marad mellette senki, mert annyira fél attól, hogy úgy ha meg, hogy  senkivel se tud egy szót is váltani halála előtt.
Talán ezért vagyok ennyire társfüggő, mert már azon gondolkozok, hogy mi lesz velem 80 évesen, hogy akkor ki fog mellettem állni?
Vagy csak a szeretetre vágyom. 


Már egy hónapja nem sírtam, büszke vagyok magamra :D
Még a szomorú animéken, történeteken se, amiken egyébként vörösre sírnám a szemem.

Rehabilitáció

Több mint fél éve el akarok futni az érzéseim, önmagam elől,de hiába is próbálkoztam, mindig hiábavaló volt. Hiszen lehetetlen elfutni lélek nélkül, a testem hiába akartam irányítani, hogy rohanjon, ha a lelkem a fájdalomtól megbénult, nem volt ami mozgasson, ami hajtson előre, lábak nélkül képtelenség járni is. Hiába is erőlködtem mindig, önmagunkat nem lehet legyőzni azáltal, hogy csak a rothadt szaros falakra próbálunk szép, friss, rózsaszín meszet kenni, azt remélve, hogy a szép új burkolt alól nem érződik ki az alatta való romlott réteg bűze.
Magamra akartam erőltetni új érzéseket szinte lényegtelenül, hogy ki iránt, a fő az volt, hogy szeressek valakit.
De addig nem lehet bárkit is szeretni, amíg ott motoszkál még a másik.

Most érthetetlenül nézek szembe a múlttal. Mi volt a Törpében az ami ennyire megbénított, leláncolt? Hiszen attól, hogy valaki nem normális, még nem lesz különleges.
Szépen lassan, egyenként levettem azokat a ruhadarabokat róla, amiket csak én aggattam rá minden indok nélkül, ami miatt különbnek láttam őt, mint a többit.
Most hogy látom magam előtt csupaszon, csakis önmagát, már nem érzek iránta semmi szépet, csak egy Törpét látok, aki bárki mögött elbújhat.

Hiszen akármennyire is igyekezett, hogy kevesebbnek lássam magam, hogy az önbecsülésem a béka seggét csókolgassa, hogy csúnyának és nem szerethetőnek lássam magam, már tudom, hogy én egy Óriás vagyok.
Csak ezt nem akarta hogy lássam, hogy tudjam magamról, mert akkor simán el tudtam volna taposni.

Ha most belenézek a tükörbe, újra önmagamat látom. Nem azt a meggyötört árny szellemet, aki egykor miatta voltam.
Tudom, hogy ehhez arra volt szükségem, hogy magamba mélyedjek, hogy újra és újra körbejárjam az érzéseimet.
Persze kellett ehhez nagy segítség is, hogy mögöttem álljon a család és Te Nana. Hiszen Hachiko nem lehet teljes nélküled :)
Kellett az, hogy felkarolj, hogy nevessünk, hogy estéket végig beszéljünk, hogy egymást támogassuk, hogy érezzem azt, hogy van aki segít, de én is tudok neked adni.
Biztos vagyok benne, hogy te felgyorsítottad a folyamatot.

Most már el tudnék futni, rohanhatnék, szárnyalhatnék, messze járhatnék, hiszen a lélek rehabilitációja-bátran kijelenthetem-sikeres volt. De már nem akarok elmenekülni. Egészséges lélekkel már tudok mosolyogni a jelenen is, értékelni tudom a pillanatot és a legfontosabb: tudok szeretni, szerelmesnek lenni.
Akkor meg miért mennék is el?! :)

Azok a fránya félelmek

Sajnos nálam se olyan egyszerűen mennek a dolgok, ahogy én elképzelem. Vagyis, lehet, hogy  minden oly könnyen jön, csak én bonyolítom túl. Nem kellene gondolkozni, ki kéne zárni mindent és mindenkit és csak kettőnkre koncentrálni.

Könnyedén kialakulnak bennem az érzések, hiszen már érzem és már tagadni se akarom magam előtt. Semmi értelme nem lenne annak, hiszen azzal csak magamtól vonom meg a boldogságot.

De. Mert mindig ott van a de a sorok végén.

A jó érzésekkel előjönnek az aggodalmak, a félelem. 

Eddig nem kellett aggódnom, hiszen annyira közel van. Felpattanok a kis lila biciklimre és már ott is vagyok vele 2 perc múlva. 

De visszatérve a félelemre. Ma aggódtam, féltem, féltettem. Lehet, hogy nem volt sok okom rá, de én mégis percenként pillanatottam az órámra, hogy mikor ér vajon vissza, hogy nem telt-e el túl sok idő azóta, hogy elment, hogy normális-e, hogy ilyen sokáig távol van, vagy már valami baj történt, karanbolozhatott-e vagy csak egyszerűen, lelkileg hogy érezheti magát. 

Bennem volt az is, hogy nem felejtett-e el engem, hogy egyáltalán visszajön-e értem, vagy hiába várok rá.

Igazság szerint én is ott tartok, hogy félek, hogy a kiskertem üres marad nélküle, hogy valami történik és nem tér vissza hozzám. Szívesen raknék rá nyakörvet, de már azzal is megelégednék, ha az én nyakamon díszelegne egy, hogy magához láncoljon, hogy ne engedje rövidre a pórázt. Nem elenkeznék, még a farkamat is csóválnám.

Annyira könnyű valakit szeretni, de hogy azt igazán viszonozzák is, nem tudom, hogy mennyire lehetséges-e ez, de azért bízok benne.

Nem merem 100%-osan bele élni magam a boldogságba, mert annyira sok a seb a lelkemen, nem akarok még több törést, fájdalmat.

Arcon röhögni a múltat

Holnap másképpen kelek majd fel. Tessék, igen jól látod, engem pár éjszaka alatt kicseréltek!
Ma jutottam el oda, hogy nevetve beszélek róla (aki már nem érdemli meg, hogy megtiszteljem a nagy betűvel, mostantól ő nem lehet már Ő, hiszen már elmentem mellette, inkább Törpe, Tisza Kata után szabadon).
Anyával a csajos beszélgetés ma már nem ment át az "ápoljuk a sebzett kicsi szívét"-féle zokogásba, hanem hangosan tudtunk röhögni azon, hogy mik is voltak az utóbbi lassan 3 évben. Miket éltünk át és azok mind és mind mennyire röhejesen szánalmasnak tűnnek már így visszatekintve, hogy csak nevetni tudunk rajta.

Nem is gondolkozok azon, hogy Benne megbízhatok-e, hiszen miért kéne feszengnem? Ő bántott engem? NEM.
Lehet, hogy fog még bántani, de addig megannyi csodás percet élhetek át vele ha csak a jelenre koncentrálok és élvezem azt. 
Hiszen még csak 22 éves leszek, fiatalság bolondság, ugye? Ráérek majd akkor sopánkodni, bizalmatlanul állni az emberekhez, amikor majd 40 évesen gyerekkel, sünnel, kutyával, macskával és mi egyébbel dobnak az utcára, ha már a gyűrűs ujjamon fehéren éktelenkedik a jegygyűrű nyoma, addig nem, nem hagyom magam, még élnem kell. Most kell szárnyalnom, csak magamra koncentrálnom. Önzőség? Kit érdekel, ha közben jól érzem magam. :)


Azt hiszem éppen ideje egy életvidám Minorin képet választanom:

Bizalom köre

Réges-régen kikerültek már a férfiak a bizalom köréből. Sőt elég kevés ember áll már benne, csak egy két barát, családtagok. Kiölte belőlem a bizalmat is, így mindenhez és mindenkihez kételkedve állok hozzá. Vajon ő bántani fog, ő is csak kihasznál, szájába vesz, jól megforgat, megrág, lecsócsálva minden emberi mivoltomat, örömömet, jó kedvemet, bizalmamat, szeretetemet és kiköp? És mi marad utána belőlem? Egy meztelen, elárvult kismadár, akinek a látványa csak sajnálatot ébreszt az emberekben.

De nem, nem szabad általánosítani. Nincs olyan, hogy a férfiak rosszak, attól, hogy egy férfi bántott, az nem azt jelenti, hogy mindenki gonosz, szörnyeteg. Nincs ilyen skatulya, hogy FÉRFI.

Nehéz lesz valakinek újra belépni a körbe, de ha jól elrugaszkodik, akkor sikerülhet.
Remélem jó lesz. 
Lehet, hogy benne, meg lehetne bízni, bár még ahhoz bizonyítania kell.
Remélem belép a kulcs nélküli ajtón és ott is marad, nem bánt, nem okoz fájdalmat, mert már tényleg nem érdemlem meg.


Még sok a kétely és a kérdés, de most jól vagyok, most boldog vagyok.

Most nem érzem magányosnak magam, ha mégsem lesz ebből semmi, akkor se lehetek az! Mert a magányt magunknak kreáljuk, hozzáállás kérdése. Lehet, hogy valakinek nincs társa ma, de az nem azt jelenti, hogy holnap nem lesz. Csak az lesz magányos, aki nem hisz a jövőben, aki nem tervez magának szép életet, aki nem látja naposnak a jövőképét, annak nem is lesz az. Ha jön valaki új, akkor nem szabad arra gondolni, hogy majd kihasznál, elhagy, nem lesz vele jó életem, csalódás lesz és kudarc, mert akkor magam elé vetítem a sötét, komor jövőt, ami miatt nem tudom megélni a pillanat adta boldogságot. Lehet, hogy mégis csak bíznom kell, mert ez a nélkül nem fog menni. 
Nem szabad hinni a pletykákban, hagyni hogy más befolyásoljon, szabad nevetni, szeretni, boldognak lenni. 


Hachi újra akcióban ;)

Piros bicikli

Ismét összetörtem. Amit eddig a 7 hónap alatt felépítettem magamban, ami valljuk be nem volt túl sok minden, újra összedőlt, mint a kártyavár. Sajnos nem kellett hozzá nagy vihar, egy enyhe szellő is elég volt ahhoz, hogy elfújja vékony lábakon álló palotám.
Minden alakalommal, amikor hazafelé megyek a busszal, akkor azt figyelem, hogy hátha látom őt kilépni az ajtón, hiszen a busz a házuk előtt áll meg, de ez idáig sose láttam őt, ami kicsit el is keserített és egyben meg is nyugtatott.
Ez a tekintet már automatikussá vált, nem is jelentett az utóbbi időben semmit, odanéztem, konstatáltam, hogy megint nem láttam és már fordultam is vissza a saját gondolataimba. 
De most,ugyan az a pulcsi, ugyan az a nadrág és egy új piros bicikli. Bicikli. Valahogy ez fájt benne a legjobban. A közösen vásárolt szép biciklit persze eladta, mert fájó emlékeket hordozott magával. Pedig azok az emlékek az én legszebbjeim, az én féltve őrzött kincseim. Ő pedig inkább lecserélte őket egy új pirosra, amivel egyedül élheti át azokat a perceket, amiket régen velem, és már sosem velem.

Nem bírtam, fojtogatott, úgy éreztem, hogy a buszon elszívták előlem az összes oxigént, hogy valaki a mellembe vágott, összepréselve a tüdőm, vagy csak egy spontán PTX lépett volna fel nálam.

Ő gyors volt és kecses, felállt a biciklin, minden mozdulata a kerón a régi. Láttam az arcát is, bár a busz és közte volt egy út, de a tekintete még is eljutott hozzám. Láttam a borostáját, amivel annyit küzdöttünk, láttam mindent ami kívülről ő, és láttam azt amit a külső takar. A mániát, a bicikli iránti szeretetet, hogy kompenzál valamit. És láttam magamat kívülről, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy egy embertől ennyire függök, hogy egy pillanatnyi "találkozás" ennyire ki tud készíteni.

A buszon próbáltam erős lenni, bár éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam, egyre jobban zsugorodtam és zsugorodtam, míg végül aprócska pontként bárki eltaposhatott volna.
A pályaudvaron leszállva eltört a mécses. Elő a telefon, gyorsan pötyögtem barátnőmnek a megrázkódtatást, remélve, hogy jól leszid, vagy egy mosolyt csal az arcomra. Szükségem volt arra, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül, ő ott van mellettem, mint ahogy én is próbálok ott lenni vele, amikor neki van valakire szüksége.

A fejem felett lévő felhőből eleredt az eső is, a telefonomat beborították a könnycseppjeim.  Szégyeltem magam, de nem tudtam visszafojtani őket, már nem én uralkodtam felettük. 
Ilyenkor eszembe jut az egyik volt évfolyam társam szavai, aki már nem él, hogy az ember mennyire összetett lény, hiszen ott van pl a könnycsatorna. Amikor nincs semmi problémánk, akkor normálisan működik, hiszen annak az lenne a funkciója, hogy kellőképpen nedvesen tartsa a szemet, nem árasztja el sok folyadékkal, de nem is hagyja szárazon azt, pont optimális fiziológiai állapotban. De ha a lelkünk fáj, akkor patakokban ömlik belőle a könny, pedig a szemnek nincs erre szüksége. Vajon miért van ez? Mert nem csak biológiai lények vagyunk, hanem érző lények. Bár 3 éve tanulok egészségügyet, mégsem tudok még mindig választ adni arra, hogy miért is sír az ember? 

A kezem közé akadt egy könyv: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Ahogy olvastam egy az egybe önmagamra ismertem benne. először eszembe jutott, hogy aláhúzom azokat a részeket, amiket úgy érzem, hogy rólam és Róla írtak,de végül ráhagytam, hiszen kevesebb maradt volna a papíron tisztán, mint amit összefirkáltam volna. Ami a legfájdalmasabb volt a könyvben, az az a jelenet volt, amikor a pasi egy döglött sünnel állított be a lányhoz. Pont egy süni, ami a mi szerelmünk jelképévé vált számomra. Igen, az is meghalt, már régen döglött, a kukacoknak sincs már mit rágni rajta.
Oldalanként arcon csap a felismerés, hogy ez velem is megtörtént, hogy én is hasonló cipőben járok, de még a pasi leírása is egy az egyben illik Rá. A hangulata, a beszéde, ahogy velem bánt, a cipője, a magassága, minden. 
De jó érzés is erről olvasni, hiszen ezáltal azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, nem tűnök ki annyira a tömegből, az én fájdalmamban más is osztozik, mindegy hogy azt a férfit, aki ezt okozza Bélának, Balázsnak, Ádámnak vagy éppen Gábornak hívják. Az ajánló is nagyon ideális "...és mindazoknak, akik szabadulni akarnak." Úgy tűnik mégsem vagyok egy ufó.

Persze volt jó is az elmúlt pár napban. Fürdöttem a barátnőm szeretetében, ami nagyon rám fért már, szeretek vele lenni, meg is állapítottuk, hogy nem is kellene sírnunk a pasik után, hiszen olyan jól megvagyunk mi nők együtt. Elköltöttem egy csomó pénzt, persze sok-sok "nélkülözhetetlen" dologra, de barátnőm azzal nyugtat, hogy még spóroltam is. :)

Pasi is akad, bár nem úgy, de hát ami késik nem múlik. Persze rögtön kettő, mert a baj csőstül jön, akkor miért ne jönne rögtön ebből is több egyszerre? 
Pecáztam a Tisza parton, nem is gondoltam, hogy kicsiny kis falum ilyen szórakoztató programokat, sőt embereket is tartogat még nekem. 
A nyelvvizsgára felkészülés is sokkal vonzóbb programnak tűnik, hogy ha egy srác felajánlja,hogy ingyen és bérmentve felkészít rá, főleg ha ilyen jó a tanár ;)
A boci szemű srác mindig a kukába kerül, de nap mint nap előmászik onnan, úgy tűnik nem szereti az ottani klímát, de mégis megáll a biztonságot rejtő kuka szélén és nem lép előrébb. Amikor már a mérleg nyele elpártolna tőle, mindig felbukkan és kedves dolgokat ír, pl hogy azért jön oda hozzám, hogy örüljek neki. 
Szeretek vele beszélgetni, bár már nem úgy gondolok rá, mint előtte, nem a potenciális pasi jelöltet látom már benne, csak barátkozni akarok. Nem mintha nem lennének barátaim. Persze ha lépne, akkor szívesen táncba szállnék vele, de nem lép, megvárja míg más fogja ki a pecabotjával a beszélő aranyhalat.

A körmöm nagyon vicces és szép lett, barátnőm tervezte, így még jobban tetszik

.

Kulcsok

Hajnali egy van, megint nem tudok aludni. Most már nem azért, mert Rá gondolok, remélhetőleg annak az időszaknak már vége. Próbáltam kizárni a gondolataiból egy jó ideje, mostanra pedig már egészen jól belejöttem. Persze még mindig napjába többször előkúszik a neve a fejemben, feltörnek emlékek, színre kerülnek a régi dolgok, amiket régen el kellett volna felejteni. De már nem fáj úgy. Vannak még mindig fájdalmaim, mert nagyon mélyek a sebeim amiket okozott, nem olyan könnyű begyógyítani őket, mint ahogy én reméltem. De ezek a fájdalmak már nem csak hozzá köthetőek, hanem miatta félénkebb vagyok, gátlásosabb, érzékenyebb, mint előtte voltam. 
Rájöttem, hogy hiába vártam eddig a boldogságot, hogy majd jön valaki, aki bekopog szívem ajtaján, ahonnan édes hangon kiszólok, hogy "Nyitva van!", ha mégsem tud oda senki se belépni rajta kívül. A vámpír se tud bemenni az ajtón, ha nem hívják be, én pedig nem invitáltam senkit beljebb.
Mindig csak egy ajtó állt tárva nyitva, amin még csak egy ember nyert bebocsájtást, mások pedig miért is próbáltak volna azon az ajtón belépni, amikor nagy betűkkel éktelenkedett az ajtófélfán, hogy Vigyázz, foglalt!
Ezt az ajtót most ünnepéjesen becsuktam (látom magam előtt, ahogy repülnek felfele az öröm tűzijátékai), kettőre zártam kulccsal és szétzúztam azt. Az nem lett volna elég, ha lenyelem, eldobom, eldugom, mert képes lennék és később megtalálnám. Pedig már neki többet nem akarom ezt az ajtót kinyitni, végérvényesen bezárult. Hiszen minek is várnék egy olyan emberre, bármennyire is szerettem, aki többszörösen is kihajított, megtiport, letiltott, megalázott? Aki nyiltan megmondta, hogy ne keressem többet?!
Mostmár ha akarna se jöhetne be, akármennyire is veri az ajtót két kézzel.
A többi ajtót pedig kinyitottam, tárva nyitva várja a vendégeit. Igen több ajtót is nyitva találnak, mert nem akarok egy emberre várni, ha jön több, hát had jöjjön, nem akarom elkövetni azt a hibát, amit életem folyamán számtalanszor, hogy válogatás nélkül futottam egy után másokra nem is figyelve. Most adok esélyt több embernek is több ajtóval, hiszen ha csak egy ajtó lenne nyitva, akkor aki legutoljára jön, az megijed az ajtó előtt álló sortól és ijedtében inkább hazamegy, pedig lehet, hogy pont ő nyerne bebocsájtást, ha kivárná a sorát. Ezekhez az ajtókhoz nem gyártottam kulcsot, nem akarom bezárni. 
Ha valaki majd bejön azon a bizonyos ajtón és ott jól érzi magát, akkor majd fog egy kalapácsot, pár deszkát és szöget és majd elbarikádozza az ajtókat, hogy más már ne tudjon bejönni, én már nem akarom magam irányítani a ki-be járkálást.

Ma voltam edzeni, rögtön vettem is egy havi bérletet a konditerembe. Nagyon meg voltam elégedve magammal, viszonylag nagy súlyokkal dolgoztam magamhoz képpest. A terem összes fala tükörrel van végig rakva, amibe először nem nagyon mertem belenézni, csak lopva pillantottam bele, mert meg voltam győződve arról, hogy kövér vagyok, nem nyújtok túl jó látványt. Pár ilyen kósza pillantás után megragadt a szemem a saját tükörképemen. Hát ki ez a jó nő??? Kövér? Hát norális vagyok én? Nem vagyok egy deszka, formás vagyok, jó alakom van, sőt vékony is vagyok, ezt a meggyőződést csak ő ültette bele a fejembe, hogy csak a csontik a szép lányok. Ezek után kihúztam magam, csak úgy áradt belőlem, hogy jól érzem magam a bőrömben. Egy idő után nem bírtam magammal, muszáj volt kajánul vigyorognom azon, hogy a tükörből láttam, hogy mennyi férfi szem akad meg rajtam és nem csak úgy rám pillantottak, megragadt rajtam a tekintetük. Most büszke lehetne rám, hogy hány jó pasi nézte meg a formás hátsómat. 
Szeretem magam, ezek után merjenek engem nem szeretni :D

Bociszeműstoppolóskocsmázósbarátnősvizsgázóshét

Egy kis összefoglaló az elmúlt pár napról :)
Ahhoz képest, hogy vizsgaidőszak van, mások ilyenkor folyamatosan tanulnak, otthon ülnek és ki se dugják az orrukat a szobájukból, én most is ugyan úgy élem az életem. Persze én is tanulok, mint a gép, de bele is hülyülnék, ha több mint egy hónapom csak a tanulásról szólna.
A "szerelmi életem" nem nagyon akar egyről a kettőre jutni. Azóta többször beszélgettem a boci szem sráccal facebookon, de mindig ő kezdeményezte a beszélgetést, próbálom nem annyira láthatóan kimutatni, hogy mennyire oda vagyok érte (így szegény családom és a barátnőim isszák meg a levét, hiszen teljesen nem tudom visszafogni magam, így nekik mondom el ezt úgy percenként ötször). Az elmúlt egy hétben háromszor találkoztunk bátyám munkahelyén, együtt "ebédeltünk" (mert ő nem ebédel, én pedig nem ott) hármasban a bátyámmal. De ennyi, nem hív el sehova, nem tesz utalást arra, hogy benne bármit is megmozgatnék.
De inkább hagyom is ezt a témát itt, mert abból semmi jó nem sülne ki, csak nyafogás és találgatás lenne, aminek sok értelme nincs, amíg nem tudok semmi konkrétat,csak a fejem fájdul meg tőle.
Megkaptam, hogy olyan vagyok, mint Hachi, ami teljesen igaz. Tényleg mindig beszélek, pattogok, pörgök és legfőképpen szerelmes vagyok :) Természetesen most még nem vagyok az, de nekem nem kell hozzá sok, jön egy isteni szikra és bumm már meg is történt, nem kell hozzá semmi konkrétum.
Bár már nem merek szeretni se annyira, annyi fájdalmas sebet cipelek még most is.
A szemem a gyűrűmre tapad. Nem, már tényleg nem azért hordom, mert Tőle van, hanem mert gyönyörű és tudom, hogy mostanában úgy se kapok ilyesmit. Nem akarom, hogy csupasz legyen a kezem.

Végre újra találkoztam barátnőmmel, még ha nem is volt hosszú idő, de legalább láttam, nem mintha nem beszélgetnénk minden egyes nap, de nagyon jól esett.

Még mindig felé megyek német órára, fájdítom a szívem, nyitva volt az erkély ajtó, tehát már itthon van.
Nézem mindig a házát, de már nem értem, hogy miért, nem szeretnék már újra vele lenni. Nem tettem magam rajta túl, de már belátom, hogy nem lenne semmi értelme, nem is tudnám már félelem nélkül szeretni.
Igazán mást se, mert most nagyon sok idő kell majd, hogy valakiben igazán megbízzak, de tudom, hogy képes lennék rá, ezért nem ijedek meg az újdonságoktól.

Szombaton elmentünk névrokon barátnőmmel és még egy csajszival inni. Bebizonyítottam ismételten, hogy mennyire életképtelen vagyok. Csinosan felöltözve vártam a buszt, ami csak nem akart jönni.Egy pasikkal teli kocsi megállt mellettem, megkérdezték, hogy helyi lány vagyok-e? Mondom igen, gondoltam csak egy utcát keresnek. Az anyósülésen ülő srác hatalmas mosollyal megköszönte, közölte a haverjaival, hogy megnyerte a fogadást, igenis laknak az én falumban is szép lányok. Ez azért jól esett. Egy ismeretlen, de nagyon jó fej csajszi is odajött a buszmegállóba és felvilágosított, hogy akár haza is mehetek, mivel az a busz nem fog jönni, hiszen csak is munkanapokon jön. Haza nem volt kedvem menni, várni a következő buszra még egy órát szintén nem a kedvenc tevékenységeim közé tartozik, ezért az ismeretlen lánnyal kitaláltuk, hogy majd stoppolunk.  Két ilyen szép lánynak csak nem tudnak ellen állni a felénk jövő autósok. A legszebb mosolyunkkal magabiztosan tartottuk ki a a hüvelykujjunkat, ami rendszerint a középsőre váltott, amint elhaladt mellettünk egy kocsi. Végül csak felvettek minket, így nem kellett a hidegben, enyhén lenge öltözetben fagyoskodnom egy órát.
Jó volt találkozni a csajokkal, panaszkodhattunk egymásnak, hatalmasakat nevettünk, vízi hullán napoztunk (hiszen, ha belefolytjuk a barátnőnket a Tiszába, annak teste felfújódik, mi pedig matracként használhatjuk, igen tudom, hogy nem vagyunk normálisak), megvitattuk, hogy ki éppen kibe szerelmes, közösen szidtuk az exeket, hogy lehettek ennyire hülyék, hogy a főnyereményeket ennyire könnyen dobták az aknába.
Felvidított, hogy nem csak én vagyok ezen a bolygón ennyire tökéletlen, jó érzés ez a társas magány. Hiszen együtt vagyunk, jókat nevetünk, élvezzük egymás társaságát, mégis érezzük a szívünk mélyén, hogy ugyan olyan egyedül vagyunk, még ha egy kis időre társaságra is lelünk egymásban.
Nekem mondjuk van alvótársam is, hiszen itt van nekem a sünim, aki nem hagyja, hogy végig aludjak egy éjszakát. hát nem teljesen olyan, mintha valakivel együtt aludnék? Na jó, valljuk be, korántsem az igazi.

A héten volt egy nem túl sikeresnek mondható vizsgám, kiderült, hogy nem kell tipmixet vennünk, mert nem tudok jól tippelni, de még a Dómba se kell elmenni mondani egy hááálelúúúját.
Valószínűleg ez a vizsga annyira szeret engem, hogy nem tud elengedni, még egyszer még látni akar. Remélem a következő randinkon végleg le tudjuk zárni a kapcsolatunkat.

Mindent csak magadért...?!

Tegnap ötlött fel egy gondolat, nem saját, csak egy hosszú telefonos beszélgetés indította el bennem az eszmefuttatást. Igazából barátnőm mondta el a saját problémáját, amit végig hallgatva teljesen magamra ismertem.

De ez a kis bevezető után, aminek értelme nincs, le is írom a lényeget :D

Rájöttem, hogy nekem nem is egyértelműen a szeretet hiányzik az életemből, mert van aki szeret, van akit szerethetek. Igaz nem szerelemről van szó, de mégis van aki felhív, hogy elmondja, hogy mi van vele, van akivel esténként beszélgetek, van olyan ember, akit tényleg érdekel, hogy mi van velem és nem csak felszínesség miatt, hanem, mert tényleg szeret.

Persze hiányzik a szerelmes is, az ölelések, hogy valakihez hozzábújhatok, de legfőképpen a motiváció hiányzik. Engem egy kapcsolat előre visz, ha jó az a kapcsolat, ha nem, de van kiért dolgoznom. Ha arról van szó, akkor azért tanulok, hogy a másikkal aludhassak a sikeres vizsga után, vagy csak azért, hogy örömet okozzak neki, hogy büszke legyen rám. Magamért nem tudom megtenni ugyan ezt. Most nincs kiért küzdenem, nincs kinek bizonyítanom. Ülök egyedül napközben a szobámban és tanulok, de hiába bámulom a sok latin szót, egyszerűen nem érdekel. Pedig máskor se tartottam érdekesebbnek a cystas fibrózist, mégis úgy tanultam róla, mint akinek az élete múlik rajta. Gőz erővel vetettem bele magam a tanulásba, úszkáltam a sok információ között, kihívásként éltem meg, hogy tehetek valamit, amiért még szerethetőbbé válok. Most pedig egy vékony szelete sincs meg ennek az energiának, nem érzek elég erőt magamba, hogy csak magamért tegyek meg bármit. Pedig most is szeretném, még most is ugyan azok az álmok, célok lebegnek a szemeim előtt, mint régen, mégis eltűnt belőlem valami.

Teljesíteni akarok valakiért, de amíg nincs senki,akiért nap mint nap felkelhetek, addig nem érzem teljesnek magam.
Önző módon kapaszkodnék az emberekbe, keresem az újabbnál újabb kapcsolatokat, abba bízva, hogy köztük megtalálhatom azt az embert, aki engem előre vihet és én is őt.

Ahogy telik az idő, egyre jobban formálódik előttem a kép, hogy pontosan kire és mire is vágyom, így sajnos egyre magasabbra kerül az a bizonyos létra. Nem akarok hazudni, fontosak nekem is a külsőségek, ahogy a legtöbb embernek szintén. Nem hiszek teljes mértékben abban, hogy ha egy embernek elég szerethető a személyisége, akkor el lehet vonatkoztatni a külsejétől. Biztosan sokat tud szépíteni rajta, de azért királyfit egy csúnya pasiból se varázsol a belső szépség. Még most sincs igazi zsánerem, nem tudom azt mondani, hogy egy bizonyos karakter tetszik nekem, de most már tudom, hogy a megnyerő külső mellé milyen belsőt is keresek. Fontos, hogy értelmes legyen, hogy lehessen vele beszélgetni, érezzem mellette azt, hogy akármi is érdekel engem, ő is szívesen beszélget bármiről. Legyen a szavak embere és egyben udvarias. Ha jobban belegondolok egy férfi gésát szeretnék magamnak :D
Ilyennek láttam Magányt is, Harit is, meg most a boci szemű srácot, amiből már tuti nem lesz semmi, de legalább van kin gondolkoznom.

Anyu beleolvasott a Nana első kötetébe és megállapította, hogy olyan vagyok, mint Hachi... :D
Hát igen, minden gondolatom sajnos a szerelem körül jár, ahelyett, hogy mindent csak magamért tennék. Nem tudok nyugton maradni, mindig kell, hogy legyen valaki mellettem.

Félek egyedül...

Az alkohol szépít!

Ma bátyámmal és a barátnőjével mentem a Borfesztiválra. Bátyám egyik igazán helyes pasi munkatársának volt a születésnapja, és őt mentünk "ünnepelni". Konkrétan nem ismertem senkit, ezért elég kínosan is éreztem magam, hogy senkivel se tudok beszélgetni, csak bátyámmal és a barátnőjével, akikkel ugye otthon is tudok. Hiába éreztem késztetést, hogy rávessem magam a hatalmas boci szemű pasira, inkább rá se néztem, nem hogy beszélgessek vele. Hiszen mit is mondhattam volna neki? Szia, én vagyok a munkatársad húga, aki iszonyat magányos, és baromira szingli, hallottam te is az vagy, nem akarjuk együtt megtörni ezt? Vagy csak Radlert hozz a boltból? :D
Így inkább magamba fordulva bambultam a tömeget és szidtam magam, hogy miért nem inkább a barátnőmhöz mentem le a Záporba, hiszen őt már olyan régen láttam és úgy hiányzik.
De nem csak a boci szem, pasik szemével nézve is jó pasi volt a társaságban, aki a tetszetős kategóriába esett bele. Volt ott még egy helyes szemüveges srác is. Imádom a szemüvegeket *.* És a szemüveg mellé egy kacér fehéren csillogó fogsor is társult  egy sportos testtel egybe kötve. Kell ennél több? Hát nekem nem, tessék már meg is találtam ez a srác személyében az álom pasit, akit elképzeltem magamnak külsőleg :D
Természetesen vele se beszéltem kb 2 szót se, mert nem volt valami jól megszervezve az egész találkozó, ment mindenki amerre csak látott, hogy egyáltalán találjunk egy közös asztalt, mindenki a bőség zavarában keresgélte a számára megfelelő bort, amit ugye nem csak 2 helyen lehetett vásárolni, persze mindenkinek másfajta kellett, így másfele ment. Én pedig csak kapkodtam a fejemet, hogy már megint eltűnt mindenki, akkor kövessük a "házigazdát", aki konkrétan nem csak velem nem beszélt, hanem szinte senkivel. Gondolom teljesen büszke volt magára, hogy most ő betöltötte a negyed évszázadot, és minden nőt megkaphatna ilyen komoly életkorral.
Ha már mindenki ivott, hát igyunk mi is. Bátyám vett egy üveg bort, amit hárman gyorsan el is fogyasztottunk.
Hirtelen az életunt fejemre széles mosoly  ült ki, már nem voltam annyira nyuszi, úgy éreztem, hogy leküzdöm a gátlásaimat, és bárkivel tudok akár órákat csacsogni, akár C++ nyelven is, hogy az összes programozó megértse. Csak hát mi buszhoz vagyunk mindig kötve. Hiába éreztem magamban ezt a hatalmas vonzerőt, hogy én még ezeket a szívtiprókat is egy csettintésre megszerezhettem, mire elég bátorságot gyűjtöttem volna a bor segítségével, mennem kellett haza.
Megállapítottam, hogy az alkohol tényleg szépít, nem csak népi legendaként terjed az éterben. Bár én az embereket nem láttam szebbnek, mint előtte, de magamat annál inkább.
Az alkohol azt hiszem segít, hogy legyőzzem az egyedüli félelmemet. Mert én szinte nem félek semmitől. Nem félek a pókoktól, kígyóktól, sötéttől, kudarctól, fájdalomtól, magasságól (na jó a lépcsőktől igen), én LEGYŐZHETETLEN vagyok :) Az egyedüli, amitől félek az a férfiak. De ittam egy keveset, és minden meg van oldva, mitől is kell félnem, csak nem harapnak? ;)
Ettől függetlenül nem leszek egy alkoholista, majd csak megküzdök velük pia nélkül is, legalábbis egyel, legalábbis egyszer...biztosan :)



***Egy kis kiegészítés: végül reggel 5ig beszélgettem a neten a boci szem pasival, aki nagyon-nagyon jófej. Ma egész nap vártam, de nem írt rám....Ettől még bizakodó vagyok, de inkább nem élem bele magam semmibe.

Kiskutya szemű horgász feleség

Próbálom behozni a lemaradásomat az életből. Most kell élnem, hiszen fiatal vagyok, nem?
Nem ülhetek mindig itthon animéket nézve. Na jó, éppen most néztem meg egy részt és ma nem is mentem sehova, tehát kicsit ellentétes amit írok és amit csinálok, de nem baj. :)
Vagyis mentem, tanítani.
Éppen az olyan komoly szavakat, mint a die Pizza és a die Terasse próbáltam drága kicsi tanítványom fejébe verni, amikor bejött egy viszonylag helyes srác. A kislány apjához jött, először arra gondoltam, hogy majd meg is kérdezem az anyukát, hogy ki ez a srác, aki legalább egy hajszállal felette van a nagy átlag (azaz a full nyomik) felett. Hiszen az elmúlt 7 hónapban, arra a megállapításra jutottam, h rosszul kategorizáltam ez idáig a pasikat. Voltak számomra a nyomik, az átlagosak és a jóképűek. Most már belátom, hogy  a nyomikból már sokkal több van, mint az eddig átlagosnak hitt férfiakból. Konklúzió: a nyomik teszik ki a nagy átlagot.
Na de a lényeg. A srác az apához jött és horgászni mentek. Mivel tudom, hogy milyen sűrűn jár a férj pecázgatni, miközben a feleség otthon nevelgeti a gyerekeket, eljátszottam a gondolattal, hogy egy ilyen férfi mellett milyen jövő is várna rám. Láttam magam előtt a jó feleség képét, aki horgász sapkában viszi hőn szeretett urának az előre hűtött söröcskét és CSENDBEN szurkol neki órákon keresztül egy csónakban, hogy szép nagy halat fogjon, hogy legyen miből főzni vacsorát. Hirtelen meg is sajnáltam magamat, hogy milyen borzalmasan savanyú élet vár rám, ezért inkább nem kérdeztem semmit, jobban belemerültem a Pizza-kba és a Terasse-kba, mint aki észre se veszi, hogy a hajszállal az átlag felett járó srác engem néz az ajtóban. 
Német óra után letekertem a Tiszára. Furcsa volt látni pár ismeretlen ismerős arcot ott, kicsit fel is idéztem a tavalyi nyarat. Ismeretlenek, hiszen nem ismerem őket úgy igazán, de ismerősek, hiszem tudom, hog ő az a srác, aki mindig úgy jött a kocsmába, hogy ki volt szívva a nyaka, ő pedig mindig sprite-al itta a vodkát.
 Volt aki ugyan azzal a lánnyal andalgott, mint akivel tavaly nyáron is együtt volt, volt aki pedig teljesen új lány kezét szorongatta bőszen és ki tudja, hogy hanyadik kéz ismerkedik meg az ő nagy markával azóta.
El is gondolkoztam azon, hogy vajon az én kezemet is más fogja majd fogni, mással is szívesen fogok sétálni a tanösvényen? Talán már idén nyáron? Bár ezt a gondolatot el is hesegettem a fejemből, hiszen az elmúlt 7 hónap nem éppen ezt bizonyította.
Ezért úgy döntöttem, ha más nem a Renmobillal kézen fogva vágok át ma a tanösvényen, ő már úgy is jól ismeri velem az utat. Ebből sem lett semmi. Hiszen a Tisza már visszahúzódott a medrébe, a tanösvény ettől függetlenül nem járható még. Igaz az iszap pakolás jót tesz a bőrnek, a sár jótékony hatását ennek ellenére nem akartam kipróbálni így fényes nappal.

Azt hiszem lassan nem elég a Magánytól tanult elvet követnem, miszerint mindig úgy lépjek ki az ajtón, mint aki éppen randira megy, hiszen ki tudja kivel fogok szembe futni az utcán, hanem otthon a saját kis szobámban is nézzek ki úgy, mint egy hercegnő, nem megengedett az elnyúlt régi póló és a macinaci. Hiszen otthonodba is bármikor becsöngethet egy átlagon felüli pasi gyönyörű mosollyal. (egy fogsor az, ami igazán megfog).
Sünlátogatóba jött sünim "férje-ura" gazdaasszonya, aki nagy örömömre elhozta magával a bátyját. Nagy szerencsémre ma ugye már elmentem német órát tartani és a Tiszára is, így nem a 3 napos pizsimbe vártam őket. Viszonylag nem annyira rövid időt töltöttek a sünikkel. Nagyon tetszett nekik a pöttöm sünikéim, a srác még a kutyáimat is megsimogatta, akiktől általában félnek az emberek, akik először találkoznak velük.
Én is próbáltam a legédesebb kiskutya szemeimmel nézni rá, hogy " a gazdit is nyugodtan megsimogatod, nem harap ám", de furcsa módon nem vette a lapot, pedig mások azt mondták, hogy nagyon beszédes szemeim vannak. Azt hiszem ideje elküldeni minden egyes férfit egy tanfolyamra, ahol megtanulhatják a női nonverbális kommunikációt, hogy felismerjék az apró jeleket, amiket a nők küldenek nekik.

Egy jake-coke a pulcsimra rendel!

Régen írtam már. Ha azt vesszük, akkor nem is volt mit, ha pedig azt, akkor lett volna bőven. Kedves Magány, megkértél rá, hogy éljem már a saját életem, hát most élek! 
Nem mondom, hogy minden percét élvezem, de megpróbálom kizárni magamból az érzéseimet,(ezért próbálok most már az iránta való érzéseimről többet nem is írni) így egész kellemes napokat tudok a hátam mögött.
A mai nap azt hiszem arra volt jó, hogy ha egyszer valaha, ha egyáltalán létezik olyan, szembe jön velem egy normális férfi, akkor azt megbecsüljem. Nem kell neki fél istennek lennie, még a negyeddel is megelégednék, csak legyen két keze, két lába, és egy kis agya is a helyén. Persze ezen kívül is van még pár kitételem, de már nem az elérhetetlen álmot hajkurászom, csak egy átlagos, kézzel foghatót.

Úgy tűnik a homlokomra van írva, hogy Tessék, tessék, nyugodtan zaklassatok elmeháborodottak, én vágyok egy dilis férfira, sőőőt egyenesen többre. Szép kis hobbi ám ez is. Van aki a kinder figurákat, van aki bélyeget, más szalvétát gyűjt, én úgy tűnik a fogyatékos pasikat.

Pedig  én ha a tükörbe nézek, nem látom a feliratot magamon, hogy szükségem van egy pótapára, bár gondolom ő nem is annak szánta magát, de simán örökbe is fogadhatott volna. De az is lehet, hogy elázott hajamból boci szemekkel pislogva, olyan fejet vágtam, amiből azt olvasta ki, hogy szeretem a pedofilokat. Na jó ne túlozzunk, az érett negyveneseket :D 
Sajnos már láttam az első mozdulatából, hogy ez a hapsi engem biztosan meg fog találni...
Ültem a buszon, egyszer csak a két ülés közül előre nyúlt egy kéz, mint aki csak kapaszkodik, de feltűnően közel került mindig hozzám, akár hogy fészkelődtem, elhúzódtam. Ráadásul már hallottam a buszon simogatós férfi legendájáról, gondoltam végre megismerem személyesen, ezt a daliás úri embert, akiről oly sok monda kering a buszosok között.
De ezzel úgy gondoltam, hogy le van tudva a buszos próbálkozása, vette a lapot, hogy nem vagyok kapható a buszos tapizásra.
Barátnőm hívott, hogy pár percet késni fog, ezért leültem egy padra a pályaudvaron. A drága tapi-pasi 2 paddal arrébb szintén leült. Kb fél perc telt el a faszi már a mellettem lévő padon ült. Elpillantottam a másik irányba, mire visszanéztem, már mellettem volt. 
-Szia.
-Hello...
-Buszra vársz?
-Nem?
-Barátnődre?
-(bólintás)
-Addig van kedved valami mást csinálni?
-DEHOGYIS!!!!!!

És olyan sértődött fejet vágott, mint aki arra számított, hogy a nyakába ugrok és jöhet az ásó kapa nagyharang. 

Ez már pont elég is lett volna erre a napra, de persze mások nem így gondolták.
Leülünk a Pirosban egy asztalhoz. Rögtön ott termett két pasi: _Sziasztok lányok, nincs máshol hely leülhetünk hozzátok, meghívunk valamire! ...Hát ha nagyon muszáj, végülis elfértek az asztalunknál....
-áááá, köszi, fiúk itt az asztal, gyertek ide!...MIIII? hát nem ketten vannak? Hát nem. Rögtön kaptunk 5  harmincas ürgét a nyakunkra, akik természetesen gyönyörűnek találtak minket, kár, hogy én nem voltam ugyan ezzel a véleménnyel róluk. Ha már így alakult, akkor kérjünk valami drága piát tőlük, jake-coke, tökéletes lesz. Ami fogalmam sincs, hogy milyen úton módon, de mire hazafele indultunk már a pulcsimon büdösödött. Gondolom valamelyik nem normális kiöntötte, és hát pont kéznél volt az én pulcsim, gondolom szivacsot nem hord a farzsebében, így az tökéletesnek tűnt a pia feltörlésére. 

Mire kiértünk a buszmegállóba,folyt a hajamból a víz a nagy esőben. Még jó, hogy előtte pár órával ecseteltem, hogy én mégis mennyire szeretem az esőt. Gondolom az eső is viszonozni akarta ezt a fene nagy szeretetemet és a bókjaimat ölelésekkel jutalmazta, hogy közelebbről is megszeretgessem őt. Még a bugyimba is bemászott, úgy se járt ott mostanában senki, lassan vissza is növeszthetném a szűzhártyámat :D

És ha ez még nem lett volna elég, még a hazafele úton is megtalált valaki, akinek inkább nem kellett volna.
Annyira nem is volt rossz képű, beszédes is volt, hát miért is ne beszélgetnék vele, hiszen csak egy vad idegen, de hát mindig mindenki arról mesél, hogy a buszokon milyen jól lehet ismerkedni.
Ennek sajnos be se lehetett varrni a száját.
Nem elég, hogy folyamatosan beszélt, még furcsa szagot is árasztott, de ne is becézgessük, egyenesen büdös volt.
A kedves utazó társam a fél életét elmesélte abban a max 20 percben, amíg mellette ültem, de magamban hatszor megfogadtam, hogy legközelebb mindenkire csúnyán nézek a buszon, hátha megijednek tőlem és senki se akar mellém ülni. A srác szerint őt csak azért közösítették ki a középiskolában, mert bal kezes volt. Furcsa módon én sose éreztem,azt hogy ezért engem diszkriminálnának, aminek hangot is adtam, ki is fejtettem a véleményem, hogy szerintem biztosan volt más oka is annak, hogy nem szerették a többiek. Sajnos még így sem értette meg, hogy héééé ember, IDEGESÍTESZ! Így szegénynek pár perc szörnyű beszéde után közöltem vele, hogy Bocsi, nagyon hosszú napom volt már így is, rád most végképp nem volt szükségem, nagyon fárasztó vagy! 
Azt hittem, hogy ha egy ilyet közölnek egy emberrel az vérig sértődik és befogja a száját vagy legalább kinéz magának egy újabb áldozatot és átül hozzá, hogy ne csak engem boldogítson. Hát ő nem tette, mintha meg se hallotta volna. Még sose éreztem ennyire hosszúnak, az egyébként rövidke utat haza....

Ezek után, tényleg nagy becsben fogom tartani a normális férfiakat!

Mondd, hogy nem szeretsz!

Szeretném ha a szemebe néznél, és azt mondanád, hogy nem szeretsz. Még ha hazugság is lenne, akkor is erre vágyom, csak mondd elég hihetően. Már nem vágyom arra, hogy szerelmet vallj nekem, ha annak úgy se lesz semmilyen következménye, hiszen azzal csak gyötröm magam, ha arra gondolok, hogy az érzéseimet, Te is viszonozod, mégis egyedül fekszem le minden éjjel a múltra emlékezve.
Ha azt hallanám, hogy már nincsenek irántam érzéseid, lehet, hogy jobban érezném magam. Akkor azon rághatnám magam, hogy mit is tettem, amiért nem vagyok elég jó, mi az ami nem szerethető bennem és dacolva veled keresnék valakit, aki ezer szerethető tulajdonságomat tudná felsorolni. De ez nekem nem megy. Lehet, hogy túl jónak képzelem magam, közben pedig semmit se érek.
Ha azt mondanád, hogy nem szeretsz, lehet, hogy mérges lennék, haragudnék rád, sőt még kicsit gyűlöletet is éreznék, bár  tudom, hogy nagyon gyerekes viselkedés lenne a részemről, de lehet, hogy még azt is könnyebben viselném el, mint ezt a mérhetetlen szeretetet, amit irántad táplálok.
Lehet, hogy ha előttem bezárulna a szíved ajtaja, akkor én is nyitnék mások felé. Igaz, akkor akár ki is írhatnám szobám ajtajára a nevem, alá hogy pszichológus, rendel a nap 24 órájában, hiszen én csak a lelki sérülteket vonzottam az utóbbi 6 hónapban, mindenki a támaszt kereste bennem. Pedig én ha a tükörbe nézek, már nem látom a "Terézanyut", aki régen élt bennem. Már nem arra vágyom, hogy egy nyüszítő kiskutyát dajkálgassak, már elveszett belőlem az a régi erő, amivel mindenkit meg akartam menteni. Mindig hegyeztem a fülem, hátha meghallok egy elhaló segélykiáltást, de most inkább erősen szorítom a kezem rá, hogy át ne szűrődjön egy foszlány se. Nem akarom már más kívülálló problémáját a vállaimra venni, mert attól összeszakadok már, ennyi még a jóból is megártana, de most a trágya csípi a szememet és nem a cukor.
Arra vágyok, hogy most az egyszer valaki nekem akarjon segíteni, hogy a védelmezőt lássam valakiben.

Benned persze láttam az erős férfit, aki megvéd a fájdalomtól, aki kiáll énmellettem, de Te már nem vagy itt mellettem, hiába kapálózok, egyre mélyebbre süllyedek a saját gondolataimba, érzéseimbe, gyötrelmembe. Ideje nem mindig csak a múltban élnem, előre is kell tekintenem, mert ha így haladok, akkor úgy fogok meghalni, mint aki nem is élt. Ha majd Szent Péter elé kell állnom, akkor kérdőn fog rám tekinteni, hogy miért most mentem hozzá, miért maradtam a Földön tovább, ha semmit nem értem el, ha mindig csak a magányomban éltem? Akkor miért húztam eddig az időt itt? Nem akarok élettelenül élni.

Hiány

"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát:
ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben...!"

 

Azt hiszem ez az idézet most mindent elmond. 

Szeretnélek újra látni...

Nem bírom már, rosszul vagyok. 

Egy nap se telhet már el sírás nélkül. Már gondolkozni sincs erőm, úgy érzem magam, mint egy üres doboz, semmi sincs már bennem csak kínzó fájdalom. 

Vettem egy fejhallgatót, most a zenébe temetkezem, bár tudom, hogy az nem segít, csak rosszabb lesz, remélem ennél már nem tud jobban fájni, ennél már nem lehet rosszabb, ugye? Kérlek, ígérd meg, hogy már nem fog sokáig fájni... 

Sírni,s Írni

Találtam egy képet az interneten, ami a mostani lelki állapotomat nagyon jól tükrözi. A címe: Ne hagyd, hogy megegyen a depresszió...

Ahogy nézem én már egészen közel állok hozzá...Az már réges-régen bekövetkezett, hogy a társam legyen a minden napokban, ha már más úgy sincs mellettem, folyamatosan a vállamon ül, nyom lefele a terheivel, a fülembe súgdos nem túl szépeket. Tehát első kép kipipálva. Jöhet a következő. Az esti animézgetés, amikre mindig is életmentőként tekintettem, valljuk be éppen elég magányos, szívet markoló, egyre jobban lehúz. Úgy gondolom ezért jár a következő pipa. Az alvás. Napközben mindig úgy érzem, hogy át tudnék aludni egy egész hetet is, ha lenne rá időm, este pedig még hajnal kettőkor is úgy gondolom,hogy nagyon fiatal még az idő. Hiszen 3-4 óra alvással is vígan lehet élni, nem? Hát nem. ALUDNI AKAROK! De egyszerűen nem tudok, hiszen fáj, hiszen mindig jár...Pár napja előkotortam Wollywell-t, sírós barikámat, így a bárányszámoláshoz adott is az 1. gondoltam, ha nincs kihez bújnom, ha nincs már senki, aki megnyugtatna álmomban, akkor is legyen valaki, vagy legalább valami, amit magamhoz szoríthatok, hogy érezzem, hogy van még valami ami nem fog egyedül hagyni. Szomorú tekintetével úgy tűnik osztozik az érzéseimmel...Nem alvás, pipa.
Mindenhová magammal cipelem, eddig tudtam tartani magam, a mindenhol mosolygós, életvidám lány szerepét már nagyon jól begyakoroltam, igazán kijár már nekem az Oscar díj. Eddig, ha a barátaimmal voltam, akkor ki tudtam kapcsolni minden érzésemet, nem koncentráltam csak az aktuális pillanatra, hogy átérezzem azt a baráti szeretetet, amit nyújtanak nekem. De már beúszta magát oda is ez a fekete árny. Nem csak a jó pillanataimat rabolja el, hanem a koncentráció képességemet is. Ez idáig legalább el tudtam vonatkoztatni tőle. Most pedig: milyen példa mondatokat veszünk már németből is???"Ich denke oft an dich. An wenn erinnerst du dich? An deinen Freund? Ja, an ihn" Ja, natürlich, hiszen kire másra? Emlékezni? Hát jó vicc, nem emlékezek én, az emlékeimbe élek, beláttam rég nem ugyan az a kettő.
Tehát 4/6. Azt hiszem nem túl jó arány és ha így haladok ez csak romlani fog. Sebgyógyulással nem túl jól állok, ideje pótolnom a K vitamint...
Fáj a fejem, bár ez már elég jól állandósult az álmatlansággal együtt egy jó fél éve.
Ma is sokat sírtam, de ez már nem meglepő. Minden egyes szavának örülök, amikor ír, minden egyes szavát megsiratom. Lassan annyit sírtam, hogy úszni lehetne benne. Kár, hogy nem tudok jól úszni.
Ma megpróbáltam megírni a búcsúlevelemet neki, amiben kifejezem azt, hogy teljesen lemondok róla a boldogságáért, hiszen már csak ez számít. Elég kuszára sikeredett, össze-vissza ömlesztettem a mondatokat két sírás közepette. Reméltem sikerült megfogalmazni normálisan az érzéseimet, bár nem hiszem, hiszen válaszolt rá....Lehet, hogy elolvassa ezt az egész marhaságot, amit összedobálok blog gyanánt. Bár csak megalázom vele magam, teljesen kitárulkozok vele előtte, pedig már így is teljesen belém látott, most még egy réteget lehúzhat rólam. De legalább láthatná, hogy mit érzek, hogy mit csinálok egyedül. Nagyon félek, hogy rosszat gondol rólam, amire nem szolgáltam rá. Már nem kérem, hogy szeressen továbbra is, de lásson jónak, sosem akartam rossz lenni, kérlek láss még mindig jónak...
Bár még egyszer magamhoz szoríthatnálak....de akkor már nem akarnálak elengedni.
Annyira önző vagyok!

Nem értem mi értelme az egésznek...Mondd, élet ez?

Taszukete...

Az emberek miért nem akarnak a másikon segíteni? Miért nincs már emberi szeret a legtöbben? Miért csak magukra figyelnek?
Ma bicikliztem ( már olyan természetesnek tűnik, hogy betekerjek egyedül Vásárhelyre, mint kisétálni a buszhoz), amikor megláttam egy idős bácsit az utcán összeesve egy kocsmától pár méterre. Nem vagyok erős, azt láttam, hogy én nem tudok segíteni rajta, mivel még csak felültetni se tudnám, nem egy vékony személy volt. Ezért bementem a kocsmába szólni pár férfinak, hogy az utcán fekszik egy öregember ájultan, segítsenek. Az első reakció az volt, hogy úgy is csak részeg. És ha mégsem az??? Egy idős bácsiról van szó, akinek akár leeshetett a cukra, stroke-ot kaphatott, vagy bármi betegsége lehet, amin ha nem segítünk akkor meghalhat. És mi van, ha tényleg csak részeg? Akkor hagyjuk az utcán feküdni, hátha még bele is rúg valaki? Had forrjon fel a tűző napon alkoholmérgezésben, hátha csak teher a családjának?
Miért nem pattant fel rögtön legalább egy ember, hogy segítsen neki, vagy legalább megnézze, hogy mi van vele? Miért ment el annyi ember mellette abban a pár percben amíg én ott voltam? Miért csak nekem jutott eszembe, hogy aki a földön fekszik eszméletlenül az egy EMBER?  Még ha részeg is, attól még ugyan úgy segítségre szoruló társunk mint akárki más!
Lehet, hogy csak én gondolkozok így. Nagyon bízok benne, hogy nem.
Örülök, hogy én segíthettem egy embertársamnak.

A hideg ráz a sírástól, ha ezt a számot hallgatom...

Renmobil

Renmobil...az én gyönyörű lila biciklim.
Már az előző bejegyzésemben említettem, hogy szeretek biciklizni, de most egy külön bejegyzést szeretnék neki szentelni, hiszen ez is,mint oly sok minden hozzá fűzhető.
Sose szerettem biciklizni, mindig a gyorsabb, lustább megoldást választottam inkább, így a buszt vagy az autót. De érte mindig szívesen változtam és mindenben támogatni akartam Őt. Ezért lett felújítva az egyébként régi, agyonhasznált, mindig nyikorgós, biciklinek csúfolt cangám. Rengeteg munkája volt benne, amit azt hiszem nem köszöntem meg neki elégszer. Utólag pedig hiába is gondolkozok ezen, ezt is elmulasztottam, mint ezernyi dolgot, amit ki akartam mondani, hogy tudja mi jár pontosan a fejemben. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, hogy mennyire nagyra tartottam, felnéztem rá mindig is, ami persze most se változott.
Szeretem, amikor tekerés közben a rövid hajamba kap a szél. Annyira gondtalan vagyok olyankor, mintha megállna az idő, nem gondolkozok, nem érzek semmit. Vagy mégis? Hiszen akkor is rá gondolok, olyan mintha mellettem tekerne ő is, együtt suhannánk a szélben. Ha becsukom a szemem közben, érzem a hátamon a kezét ahogy tol.

Tegnap megtapasztaltam, hogy milyen más biciklijével menni a városban, hát nem túl fényes, de esemény teli "kirándulás" volt az biztos :) Az érzés, hogy nem tudsz megállni kicsit felszabadító volt. Ezek után még jobban értékelem, hogy megcsinálta nekem a Renmobilt :D

Jó érzés olyan emberrel biciklizni,akivel jóban vagyok, hogy közben jókat lehet nevetni, mégis sokkal jobban élvezem azt, amikor kerózás közben önmagamba merülhetek.

Kerózás...az Ő szavai az én számban. Visszhangzik Nana gondolata a fülemben. Miért is használom azokat a kifejezéseket, amiket Ő használt, miért jut mindenről az az eszembe, hogy vajon ez neki tetszene-e, miért jut minden tárgyról vagy helyről eszembe Ő, amikor vele nem is jártam ott?  Nem hiszem, hogy egyszerűen csak szerelemről lenne szó. Kicsit olyan nekem Ő, mintha a teremtőm lenne, hiszen általa lettem az aki most vagyok. Annyira sok mindent kaptam tőle, sokat tanított, formált. Nagyon sok minden csak átragadt rám róla, ahogy a gyermek is átveszi szülei attitűdjeit, viselkedési szokásait akaratlanul is.

Mindent nagyon Köszönök!

Ma kifejezetten rossz napom volt. Sokkal gyengébbnek éreztem magam, mint általában, annyira elveszett vagyok nélküle. Eddig voltam annyira erős, hogy kifelé ne mutassam ki a fájdalmamat, de valamiért ma a mécses eltört, a buszon elkapott a félelem, hogy többé nem fogom látni, miközben a házát figyeltem és kicsordult a könnyem. Szégyenlem érte magam. bár nem hiszem, hogy bárki észrevette volna, de még csak okot se akarok kelteni arra, hogy mások szánalommal nézzenek rám. Persze biztos van, aki együtt érzőbb, nem nevet ki, nem néz le az érzéseimért, akár még segítséggel is fordulna hozzám. De hát mit érnék el vele? Semmit, nem tudnak ezen segíteni. Ugyan így jártam zumba óra közben is. Nem akartam, hogy lássák a könnyeimet, szerencsére kapótra jött a még mindig tartó betegségem, így légszomjra hivatkozva otthagytam az egészet, hogy egy kis kecske társaságában kisírjam a szemeimet. Vajon az állatok érzik az emberek lelki gyötrődéseit?
Véletlen elküldtem neki egy képet, amin nagyon rossz állapotban vagyok. Nem akartam. Nem szerettem volna, hogy lássa, hogy mennyire ki tudok készülni rosszabb perceimben, benne főleg nem akarok szánalmat kelteni, de hát mit is érezhetne egy karikás szemű roncs láttán?

A lelkiállapotomat megint tükrözi a bejegyzés hosszúsága...

Azért az este jó volt, örülök, hogy legalább kaptam valakit az életembe, aki egy kis színt is visz bele.
Sajnos a vidító számom már nem működik, hiszen már ehhez is hozzákapcsoltam Őt.  Nem baj, azért még mindig próbálkozok vele :)

Szuperhősök

Ma egy órán az öngyilkosságról beszéltünk. Az egyik esetben az volt, hogy a kamasz úgy gondolta, hogy ha meghal, akkor szuperhősként fog újraéledni és a szuper erejével le fogja tudni küzdeni azokat, akik az életében bántották őt, ezért öngyilkos lett.
Most nem akarok külön az öngyilkosságról írni, inkább a szuperhősökre, a szuper képességekre térnék ki.
Azt hiszem mindenki elgondolkozott már azon, hogy mi lenne az a különleges képesség, amit választana, ha lenne rá lehetőség. A legtöbben biztos nagyon erősek lennének, repülnének, láthatatlanok lennének vagy olvasnának a gondolatokba. Végtelen hosszan sorolhatnám. Természetesen én is kipróbálnám valamennyit, de nem tudom, hogy mi lenne az, amire igazán szükségem lenne, hiszen mind annyira hasztalan a számomra. Mit érnék azzal ha erős lennék? Nem akarok másokat bántani, csak azt szeretném, hogy én ne sérüljek meg lelkileg. Gondolat olvasás? Miért lenne jó, ha tudnám, hogy mit gondolnak rólam? Csak azzal is magamat bántanám, nem akarom tudni, hogy milyen véleménnyel vannak rólam az emberek, ki akarom zárni a külvilágot.
Azt hiszem valami olyat választanék, amivel elnyerhetném a boldogságot. Magamat olyanná formálnám, amilyennek Ő akart engem látni, amilyet Ő szeretett volna. Bár akkor az nem is én lennék, mindent elveszítenék ami vagyok. 
Ha kívánhatnék valamit, akkor az az lenne, hogy Ő megkapja az általa kívánt két életet. Akkor mindketten boldogok lehetnénk.
Egyre jobban látom, hogy mennyire önző vagyok. Nagyon sok mindenben nézem azt, hogy neki mi lenne a jó, de mégis mindig oda lyukadok ki, hogy az milyen hatással lenne az én boldogságomra. Tudom, hogy ezt nem kellene, de nem tudom kontrollálni, hiszen folyton jár...
Önzőség küzdeni valami olyasmiért ami már rég nem akarja azt, hiszen csak ezzel Őt is felkavarom, pedig én nem akarom bántani.
Kicsit olyan érzés, mintha csak egy kis időre ment volna el, mintha majd hozzám jönne haza,de sajnos ez nem így van, hiába lesz sokkal közelebb mint most, hiába fogok nap mint nap lemenni a busszal a házuk előtt, hiába kanyarodok el felé biciklivel, ha Ő már nem fog várni a kapuban.

Lehet, hogy Csupa Szív szeretnék lenni, hatalmas szívvel a hasamon, hiszen az enyém úgy is sorvad már, lassan már csak áhítom a szeretetet, de nem leszek képes se befogadni, se adni abból, ha nem róla van szó.

A mai nap sírást is kipipálhatom...lassan több vizet sírok ki, mint amennyit iszok, sürgősen pótolnom kell a folyadékot :D
 
Már nem akarok befelé se fordulni, mert már az álmaim se szépek. Még ha az álomvilágom is kilök magából, akkor mégis hova forduljak????
Úgy tűnik már senki és semmi sincs ami meg akarna menteni :)

Amikor elúszik minden

Amikkor elúszik minden és csak az emlékek maradnak...
Látom előre, ez egy hosszú bejegyzés lesz, hiszen a jóról nem lehet hosszan írni, de a fájdalomról annál inkább.
A szép tavasz ennyi volt a szívemben, nem is értem, hogy miért tudtam ennyire kapaszkodni egy reménytelen reménysugárba.
 Túl sokra tartom magam.
Már mikor tekertem éreztem, hogy itt baj lesz, a szél is visszatartott, mintha azt akarná mondani, hogy ne menjek arra, úgy se vár semmi jó.
A kimondott szavak mellbe vágtak, fojtogatott a rosszullét. Csak ezt az egyet nem akartam hallani...De hát mégis ki lett mondva, jobb is most megtudni.
Nem tudom, hogy miért élem bele mindig magam olyasmibe, amire annyira kicsi az esély. Ideje lennem védekeznem, csak bántom magam ezzel is, ki kell alakítanom egy védekező mechanizmust az álmok ellen is.
Pedig én csak Őt akartam elfelejteni. Másképp nem is kapálóznék ennyire vészesen, hiszen sok minden történik velem egyedül is, aminek örülhetek. Nem azért van szükségem valakire, hogy jó pillanatokat szerezzen, hanem hogy Őt kitörölhessem a szívemből. De úgy tűnik ez lehetetlen.
Sajnos még mindig ott motoszkál, sőt egyenesen ugrál, mint aki ki akar törni. Bár kitörne és azzal a lendülettel meg is szökhetne, én már nem akarok helyet biztosítani a számára ott, ha ez ennyi fájdalommal jár.
Nem akarom, hogy fájjon. Mégis folyik a könnyem, pedig már annyira távlati az egész. Azt hiszem még sosem voltam szerelmes, mert ennyire még soha se fájt semmi. Az idő begyógyítja a sebeket...jó is lenne, de úgy tűnik az én esetemben az az idő ellenem játszik és egyre jobban tépkedi a sebeket felfelé.
Még a kutya is örült nekem. Kár, hogy nem tudja elmondani a gazdájának, hogy mennyire szeretem...
Bár sokra úgy se mennék vele, mit érnék el azzal, hogy újra arcon vágnám az érzéseimmel, hiszen tudja ő úgy is. Nem arról szól már itt rég a történet, hogy ki kit szeret és kit nem. Ha ilyen egyszerű lenne minden, azt hiszem még most is itt feküdne mellettem és leszidna azért, hogy ne égessem a villanyt, hiszen zavarja a kicsi süniket.
El akarok futni, menekülni minden elől ami rá emlékeztet. De ahhoz mindent magam mögött kellene hagynom, hiszen semmi sincs ami nem Ő lenne. Ennek ellenére mindent újra is akarok élni. El akarok menni az állatkertbe, hiszen ott szerettem igazán belé, ott karolt át újra, mindkétszer ott kezdődött minden. Nem hiszem, hogy jó lenne mással elmenni oda, nem szeretném, hogy lássák azok akiket szeretek, hogy mennyire fáj, mennyire mély még mindig ez a seb és egyre jobban vájja kifelé a húsomat.
Az utóbbi egy hétben sokat bicikliztem. Köszönöm Neked a Renmobilt, köszönöm, hogy megszerettetted velem a biciklizést! Egyedül jó tekerni. Nehéz közben, hogy ne folyjon ki a könnyem, hogy ne ordítsak bele a világba,de nem akarom, hogy sajnáljanak, inkább némán szenvedek, kínzom maga. 
Várom, hogy a Tisza visszahúzódjon medrébe, hogy le tudjak menni a tanösvényre is, hogy újra átéljem egyedül az emlékeimet,amiket még együtt szereztünk.
Mindig azt mondtad, hogy nem akarsz bántani, akkor most miért van ez? Nem veszed észre, hogy mennyire bántasz??? Vagy csak én bántom magamat? Miért nem tudom becsukni ezt a könyvet? Vagy legalább továbblapozhatnám... De csak bámulom a könny áztatta lapokat megrekedve a saját szenvedésemben. Erőt kell gyűjtenem, hogy a lapokat elhajtsam, ha már szét tépni nem tudom, de miért vagyok ennyire gyenge, vagy ennyire nehezek lennének azok, hogy az összes erőm se elég hozzá?
Átgondolva többet szenvedtem és sírtam miatta, mint amennyi szép percünk volt, mégis azok az idők és még a rosszak is többet jelentenek nekem mindennél.
Fojtogat a magány, félek belefulladok az érzéseimbe...

Színezd újra!

Kisütött a nap, kisütött egy kis reménysugár is a szívemben.
Az sms-t próbálom elfelejteni és pozitívan állni az élethez.
Színesebbnél színesebb ruhákba járok, néha úgy érzem magam mint egy papagáj, de ennek örülök is, hiszen ha kívülről színes vagyok, akkor a lelkem is igazodik kicsit hozzá és nem lesz annyira borongós. Bár azt kicsit nehezebb kiszínezni, mint az öltözködésemet, de szépen lassan színezgetem, formálgatom.
Annyit sírtam az utóbbi időben, hogy bízok benne, hogy ha a nap rásüt könnyes arcomra, akkor megjelenik a csodaszép szivárvány is az életembe:)
Egyébként az elmúlt pár nap nagyon jó hangulatban telt, fényképezgettünk, fagyiztunk, vásároltunk,nagyon sokat nevettünk.
Most jó kedvű vagyok, a boldogság kicsit messze van még, de remélem hogy szépen lassan megérkezik az is. Bízok benne, hogy újra rám talál minden, ami ahhoz szükséges.
Még persze nem merek nagyon ábrándozni, hiszen már sok csalódás ért az utóbbi időszakban, így nem szeretném, hogy újra csak az legyen belőle. Nem szabad beleélnem magam. Na jó, én olyat nem tudok, már is túlságosan beleéltem magam :D Csittt! Fogd vissza magad :D

Barátnőmnek nagyon igaza volt, a blog csak arra jó igazán, hogy kipanaszkodjuk magunkat, a jó dolgokról valahogy nem tud az ember lánya annyit írni:D


Jó kedvű szám, ágyon ugrálós, táncizós ;)

SMS

Sütikének megszülettek a pici pöttyei, ezennel újra négyszeres nagymama lettem, és Ő is nagypapa...
Nagyon boldog vagyok, 4 hatalmas babácska született. Legalább ma történt valami jó is, ami kirázzon a mély "olyan rosszul vagyok" érzésemből.

Lehet, hogy hülye vagyok vagyok, de ma írtam neki egy sms-t, nem tudom, hogy mit is akartam ezzel, vagyis nagyon is jól tudom, hogy mit akarok, csak kár is húzogatnom magam előtt a mézes madzagot, ha csak csóválhatom érte a farkamat, meg nem kaphatom.

Olyan távolinkat tűnik az elmúlt 2 hét. Valahogy nem tudom már felidézni azt a két kék szemet se már, vagy csak nem akarom. Egy kapaszkodót kerestem valakiben, akit nem ismerek, azért hogy elfelejtsem a múltamat, vagy legalább kicsit színesebbé tegyem a jelenem. De mégis a 2 hetes múlt valahogy sokkal fakóbb az 5 hónaposnál. Hiába nincs már fent a falamon a kép, ha becsukom a szemem azonnal látom. Folyton a gyűrűmre pillantok, sokszor észre se veszem magam, hogy mosolyognom kell, ha azt babrálom. Már nem alszok Bruminszkij Tomoya kunnal, pedig nagyon szeretném őt is átkarolni, legalább ennyit éreznék belőle, de éppen eléggé kínzom már magam így is.
 Én őszintén, próbáltam kitépni a helyéről, de hát annyira befészkelte már oda magát, ha nem gondolnék rá pár napig, akkor jó nagyot rúg a bal pitvarba, hogy ébresztő, itt vagyok én is!
Ma azt mondták nekem, hogy tárjam ki a szívem. Jelentem, nyitva áll! De nem kopog az ajtaján senki. Lehet, hogy ha bekukucskálnak rajta, akkor látják, hogy kicsi már ott a hely? bár van aki két kézzel is veri, de őt én nem akarom oda engedni, rossz ajtón kopogtat. Akkor, lehet, hogy még sincs az nyitva? De igen, csak nem mindenkinek.



Felzaklatott az sms. Az ÖVÉ. Mert igen, kaptam. Bár nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek? Már egyikhez sincs kedvem.
2 hónap után megtört a jég, bár tudom, hogy ettől nem kell bizakodnom, mert már minden reménytelen, de már nem vagyok letiltva :) Most pedig folyamatosan hallgatom a face csipogását, hátha ő jelölt vissza... 
Már nem folyton mosolygok, nem akarok álarcot viselni. Bár lehet, hogy jobb volt úgy...

Nem merek aludni éjszakánként. Félek attól, amit álmomban látok. Felváltva vannak rémálmaim, és szép álmaim. De egyik sem jobb. nincs nagyon olyan amiben Ő ne szerepelne. Nem merem lehunyni a szemem, mert nem akarok reggel úgy ébredni, hogy megint Vele voltam, ha ébren nem lehet mellettem. Mindig leizzadva ébredek, párnám könnyel áztatott....


Ha a lelkembe néznél, már tényleg csak egy zagyvaságot látnál, tele fájdalommal, kínnal, sírással, megbánással, haraggal, némi hülyeséggel és rengeteg szeretettel.
De még jó, hogy senki se lát igazán bele :)
Köszönöm, hogy vannak barátaim, hogy "kihipózták a sünimet", hogy elvont képet küldenek magukról, hogy jobb kedvre derüljek. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek.

Szkíííííí

Beteg...

Jó pár napja nem írtam bejegyzést, nem azért, mert nem lett volna mit, hanem mert beteg vagyok, így nincs erőm még gondolkozni se. Ami azért nagy hazugság, mert mást se csinálok csak gondolkozok...de tény, hogy nagyon ki vagyok merülve.
Nincs amivel lefoglaljam magam, csak fekszem az ágyamban és alszok.
Régebben szerettem beteg lenni, hiszen így legálisan kivehetek egy hetet a suliból, nem kell korán kelnem.
Most már nem örülök ennek az ingyenes lazsálásnak, hiszen így egyedül vagyok a gondolataimmal. Ami azért nem jó, mert nem tudok velük semmit se megoldani, nem jutok tőlük egyről a kettőre. Minden gondolatom ugyan oda fut vissza, a kígyó a saját farkába harap bele...
Nem tudom, hogy mi lenne, ami igazán segíteni tudna nekem. Talán az idő. Bár már így is olyan sok idő telt már el azóta, hogy már ebbe a közhelybe se hiszek. Inkább egy ember, nem feltétlen Ő, de neki igazán tudnék örülni. Bár felesleges lenne, mit érek a pillanatnyi boldogsággal, ha hosszútávon nem lehet jelen az életemben?
Inkább vágyok már egy felszínesebb, de igazi örömre, mint egy égig emelő, kiugrok a bőrömből a boldogságtól érzés, ha az tartós, maradandó.
Ha a lélek beteg, akkor követi a test is. Most kívülről se festek jobban, mint ahogy belülről érzem magam. Egyre jobban a szánalmas szó illik rám.
Pedig  nincs okom a szomorúságra. Egy kis mellhártyagyulladást ki lehet heverni, nincs komolyabb bajom, hálásnak kellene lennem az életnek, hogy élhetek. Mindent bele, ne add fel!

Azt olvastam, hogy ha messze vagyunk egymástól, akkor a szeretet is megszűnik. Több mint 1000 km, ha folyamatosan csak sétálnék megállás nélkül, akkor is 8,5 nap lenne mire odaérnék, ez elég messzinek számít, nem? Akkor talán az Ő érzése már megszűnt, még ha az enyém nem is. Örülnék neki, ha Ő már nem érezne, kicsit önzőn azt kívánnám persze, hogy szeress még, de az önzőségemnél erősebb az Ő iránta érzett szeretetem, neki pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejtene. Nekem is jobb lenne. Akkor lehet, hogy mégis nagyon önző vagyok...
Jó lenne, ha valakit úgy szerethetnék, hogy azt engedje is, hogy egyszer értékeljék is azt.
Sokat gondolkoztam már el azon, hogy mi is az amihez igazán értek. Nagyon irigy vagyok az egyik barátnőmre, mert szépen rajzol, énekel, tud furulyázni, gitározni, én annak is örülnék, ha ezek körül legalább egyhez értenék. De bennem nincs semmi művésziség. Azt hiszem még szép érzékem sincs. Szeretnék tudni táncolni is, de abban se vagyok annyira jó, hogy kiemelkedő legyek, sőt...
Jobban belegondolva nincs semmi kézzelfogható, amit igazán tudnék. Amihez igazán "értek" az a szeretet. De hát mit érek vele, ha nincs senki, akivel megoszthatnám ezt? Ez már nem csak az élet fintora, hiszen már folyton grimaszban áll a szája.

Nagyon haragszom az emberekre, amiért képesek egy állatot bántani!!! Szegény "kicsi" Boriszom, küzdj! Gyógyulj meg! Mutasd meg, hogy erősebb vagy a patkányméregnél is!

Az utóbbi egy hétben többet sírtam, mint általában,(1 liter könny biztosan megvolt) kavarogtak bennem az érzéseim, a sajátjaim, amiket az élettől kaptam, és az érzéseim amiket egy gyönyörű, szívbemarkoló történettől kaptam. De rengeteg erőt is kaptam tőle, hogy nem szabad megállni, mindig legyen valami, amiért érdemes élni, még ha az egy napló írás is csupán...Meg kell látni a szépet, mert az élet GYÖNYÖRŰ! csak észre kell venni :)

Hercegek és hercegnők

Lehet, hogy az a baj, hogy rossz meséken nőttünk fel.
Minden mese happy end-re végződik, a hercegnőt mindig megmenti az ő saját hercege. Kicsit szürreális nem?
Minden lány hercegnőnek képzeli magát és arra vár, hogy a mesebeli lovagja megjelenjen az ajtaja előtt.
A herceg legalább legyen szőke kék szemű és hozza el a boldogságot is magával, úgy hogy a hercegnőnek nem kell tennie érte semmit, csak  várni a csodára. Hiszen ez már csoda számba megy...
A mai lányok elefántcsont tornyuk legtetején fésülgetik hajukat és arra várnak, hogy megmentsék őket, maguktól nem mernek kitörni, pedig csak kötelet kellene kötniük a derekukra és ugrani!!!
De senki se elég bátor hozzá, vagy csak megszokták a kényelmüket.
Én is nagyon kényelmes vagyok...
Én is arra várok, hogy a naplementében ellovagoljon értem a daliás herceg, szerelmes csókjával felébresszen rémálmomból és boldogan éljünk,míg blablabbla.
Na igen ez volt eddig, de már rá kellett ébrednem, hogy nem fog az a herceg csak úgy eljönni értem.
De hát miért ne lehetne Hófehérke Hőse az egyik törpe? Miért kell a mesebeli Hősnek tökéletesnek lennie?
Elég ha a Hős csak az én saját hősöm lesz, csak ha én fogom jónak látni, csak hitesse el velem, hogy ő tényleg engem akar, tényleg ki akar ragadni a saját magamnak kreált mocskos világból,ami valószínűleg csak az én fejemben él.
Nem kell neki fehér lovon ülnie, jó lesz egy bicikli is ;) Na jó, a bicikliből kicsit már elegem van, inkább jöjjön gyalog :D

A várva várt szombatom elmaradt...

És ismét boldog voltam Veled álmomban, kezdem megszokni, hogy csak álmaimban vagyok boldog.
Élvezed Te ezt?
"Nem is tudtad? Ha valaki megjelenik az álmaidban, az azt jelenti, hogy az illető annyira vágyik arra, hogy veled legyen, hogy kilép a testéből és egyenesen a te álmodba repül."
Eddig hittem ebben is, jó is lenne hinni benne, de már nem hiszek a mesékben...


Ennek örömére újrakezdem a Toradora-t :D

Összezavarodva

Összezavarodtam.
Lehet, hogy jobban át kellene gondolnom, hogy mit is szeretnék. Lehet, hogy tényleg használ a "Titok", de jobban át kell gondolnom, hogy mit és kit is szeretnék...
Érdemes olyan után sírni, aki már úgy se lesz az életem része? A válasz egyértelműen NEM.
De hogy érdemes-e a két kék szempárra gondolnom, erre nem tudom a választ.
Bár az is lehet, hogy nem kellene egy mondatból ítélkeznem, de lehet, hogy az mindent elárult róla, majd kiderül.
Amit legutóbb oly hosszan fejtegettem a lehetőségekről lehet, hogy a kukába is dobhatom, bár azért nem törlöm le,mégis csak az én agyszüleményem :D
Azért a mai napomban volt egy nagy öröm, izgatottság, egy kis remény, még ha kicsit keserű szájízzel is társul, ettől függetlenül felfelé görbül a szám széle.
Nem tudom már, hogy mi lenne a jó. Várni rá vagy nyitni felé? A bizonytalanban reménykedni, vagy a biztosabbat megragadni? De ugye ahogy már kifejtettem, csak pótlékot nem akarok, abból csak egy újabb strigula lenne.


Veled álmodtam, jó érzés volt, legalább álmomban boldog lehettem :) De többet köszönöm szépen nem kérek belőle!

Azt hiszem túlbonyolítom az életem, de nem akarok dönteni. Melyiket nem fogom megbánni később? Azt hiszem ezt sosem fogom így megtudni :)

Kapok egy gyönyörű rajzot, már előre nagyon örülök neki, legalább kitölti az ő rajza helyét, lehet hogy a szívemnek is könnyebb lesz. Az biztos, hogy sokkal jobb érzés lesz Nanát nézni esténként a falamon, amiben benne van egy új barátság, mint egy álarcot, ami csupa fájdalmat hoz elő.

Igazán összezavarodtam, de majd szépen idővel letisztul minden. :) Hiszek benne, hogy minden jó lesz :)
( a kis naiv :D )

/és a mai kedvenc ismét Leander :3 mert gyakorolnom kellene a karaokéhoz :D

Álom vs. Élet

A mai bejegyzésemet a Taiyou no uta dorama ihlette. Igen ,ez itt a reklám helye :D

Ma másodjára néztem meg ezt a sorozatot. A főszereplőnek a végén mérlegelni kellett, hogy mit választ, hogy tovább éljen vagy haljon meg idő előtt, de úgy, hogy valóra váltotta az álmait.
Én nem tudnék az álmaim mellett dönteni, ennél jobban szeretek élni. Bár jobban belegondolva nincs is olyan álmom, ami hajtana előre. Mindig is az érzéseimnek éltem és nem egy kitűzött célért. Ha elhatározok valamit, azt általában véghez is viszem, de sose merek nagyot álmodni, reálisan próbálok gondolkozni, így nem zúzom szét az arcom annyira, ha pofára esek, pár lila folttal általában megúszom :)
Kivéve persze az előző kapcsolatom. Az volt egyedül az az álom, amiről több emeletet zuhantam és csak nem akar begyógyulni a miatta szerzett sebek, bár már halványulnak. Úgy tűnik kívül belül lassan gyógyulnak a sebeim, decemberben estem egy vicceset (na jó nem nevettem akkor rajta, utólag pedig nem nehéz saját káromon nevetni), és azóta nem csak az akkor új cicanacimon maradt meg a szakadás nyoma, hanem a térdemen is éktelenkedik egy jóóóó nagy piros seb. Lehet, hogy sose tűnik el, remélem a lelkem azért rendbe jön :)
De visszatérve az álmokhoz. Szerintem az álmok nagy része csak pillanatnyiak, ha valamit nem érünk el, de küzdöttünk értük, akkor is legalább megpróbáltuk, ezáltal többek leszünk. Attól, hogy nem lehet a miénk nem leszünk kevesebbek, sőt többek, mivel tettünk érte valamit, ami fejlesztette az érzéseinket, lelkünket.
Hiszek ebben az elcsépelt közhelyben, hogy nem a győzelem, hanem a részvét a fontos. Nem győzhetünk mindig, de mindenért küzdhetünk, közben jól érezhetjük magunkat és ez is sokat számít. Persze jól esne egy kis győzelem is:) Szeretném most őt "trófeaként" megkapni, megérdemelnék egy kis győzelmet, boldogságot már:)

18 darab szexkönyvvel fekszem egy ágyban, kicsit abszurd érzés, az élet fintora...(szakdolgozatot írok).




És egy kis Clannad, hátha az én kívánságom is teljesül...

Össze-vissza

Nem szeretnék már korombeli sráccal ismerkedni, pedig arra lenne lehetőség. Néha nagyon gyerekes vagyok, de sok mindenben pedig túlságosan koravén. Nem ebben a korba kellett volna születnem. Csak egy generációt kellene  hátra lépnem. Akkor az ilyen idős fiúk már férfiak voltak és nem kalandra vágytak.
Szeretnék gyereket. Persze nem most még, de pár éven belül, de manapság a férfiak 30 éves kor előtt nem szeretnének megállni egy nő mellett, élni akarnak, az idősebb férfiak pedig nem ilyen lányt akarnak már mint én.
Két világ közé kerültem, a fiatal srác az éljünk a mának elvet követi, én pedig akár bele is gebedhetek, akárhogy igyekszem az nem megy nekem. Az idősebb pedig érett nőt szeretne, aki már nem tanul, önálló élete van, hát én ebbe a kategóriába se tartozom.
Inkább gyerek szeretnék lenni, gondtalan, hasztalan, de mégis boldog. Szeretném, ha az lenne a legnagyobb szívfájdalmam, hogy milyen színű Hello Kitty-t kérjek anyutól. Boldogság... (veszek is majd Hello Kitty-s joghurtot XD)
Egy gyermek, ki gyereket akar....azt hiszem sokat nem változtam ovis korom óta :D Akkor is család anya szerettem volna lenni, ha megkérdezték, hogy mi leszek ha nagy leszek, akkor azt mondta, hogy főállású anyuka vagy szexológus :D Ezek a tervek mára csak annyiban változtak, hogy már nem akarok olyan sok gyereket, hogy főállású anyuka lehessek, a szexológust pedig lecseréltem iskolai védőnőnek, aki szexuális felvilágosításokat tart :D

Rosszat álmodtam, kihatott az egész napomra, fogjuk rá, hogy ezért is lett ennyire össze-vissza se füle se farka bejegyzésem :)

Vágyom rá, hogy szerethessek valakit....mindennél jobban.
Szenvedek a szakdolgozatommal, pedig nem is lenne olyan rossz téma, érdekel is, de ne tudom, hogy pontosan mit is akarok írni, így pedig nehéz...Lehet, hogy olyan össze-vissza lesz, mint ez most.
A súlyommal is szenvedek, bár be kell valljam, magamnak tetszek így gömbölyebben is, csak hát sokra megyek vele, ha másnak meg nem pfff. Ez nagyon hülye gondolat, de még az is megnyugtat, hogy tudom, hogy Magánynak így nem tetszenék, hiszen még 47 kilósan se volt megelégedve velem, akkor most mit szólna? :D Ez kicsit jó érzés :)

Aggódom a barátnőmért, ne legyen semmi baja, kitartás, szorítok!!!! Minden rendbe jön, gyógyulj meg gyors ! <3

És ma kivételesen egy magyar kedvenc :)

Virágzik a Szakura

Igaz a hó még mindig szakad, hideg van, előkerült újra a nagy kabát, nem tudok olyan cipőt húzni, ami ne ázna be, a szívemben ma mégis virágzott a szakura :) (cseresznyevirág )
Rég volt már, hogy ennyire pozitívan éljek meg egy napot. Persze még nincs itt a nyár a lelkemben, de kicsit már melegíti azt a gyenge Nap sugara. 

Dacolva a faggyal, ma úgy döntöttem, hogy igenis jól fogom érzeni magam, nem kavarhatja fel az érzelmi világomat semmi se. Most 22.42 van és jól vagyok, ilyen se volt mostanában :D Ez szokott a "depizős" idő lenni a bioritmusomba beiktatva....pff szánalmas :D

De hát mi is tud felvidítani egy nőt? Azt hiszem 3 dolog van, ami jó válasz erre: 1. pasi, 2. csoki, 3. vásárlás!!!
1.Hát pasi nincs a képben, nem élek ilyesmivel :D 
2.Csoki : próbálok kicsit fogyózni, mert feljött az utóbbi pár hónapban pár plusz kiló, valljuk be ha nincs egy olyan ember, aki motiváljon, akiért érdemes jó formában tartani magunkat, akkor mi nők hajlamosak vagyunk nem figyelni a súlyunkra, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy hoppá a kedvenc nagrágunk igen-igen szűkösen ér be bennünket. Így hát a csoki is kilőve.
3. Maradt a VÁSÁRLÁS! Ami ugye csak akkor az igazi, ha jó a társaság hozzá :) Hát ez tényleg az igazi volt :D  Köszönöm neked a mai napot barátosném :))Nagyon kevesen szeretnek velem vásárolni, mert válogatós vagyok, mindent leszólok, semmi se tetszik általában és őszintén elmondom, ha a másiknak nem áll jól valami, így sokszor bántok meg olyan embereket, akiket nem akarok.

Kevéske pénzből vettem 6 felsőt!!! Máskor ennyi pénzből egyet ha veszek, tehát eléggé sikeresnek mondható :D

A mai nap még 3 mangával is gazdagodtam, így 3 piros pontot még beírtam a képzeletbeli "jókedv ellenőrzőmbe" :) 

A nagy hóesésben botorkálva még egy gyönyörű kék szempárral is összefutottam az utcán, ami egy szép mosollyal társult. Sajnos csak egy pillanatra pillantottam meg, amikor elsuhant mellettem biciklin, mégis melegséggel töltött el. Utólag belegondolva túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki, hiszen mégsem ahhoz az emberhez tartozott, akire én gondoltam, de legalább jó ürügy volt ez, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele :D Tehát lehet, hogy mégis sokat fog jelenteni az a szép kék idegen szempár, ami az ő szeméhez hasonlít ;) Azt hiszem egy csillagot is írhatok a piros pontok mellé :)

Egy szép új virágos táska figyel az asztalomról, ami inkább illik az új barátosnémhoz, mint hozzám, de sokkal jobb ezt nézni, mint egy zord képet a falon. Azt hiszem ma mindent nagyon szépnek látok :)))

Remélem sokáig lesz ilyen szép, illatos szakurával teli lelkem kertje:)

Kívül belül cseresznyevirágos vagyok ma :D