Találtam egy képet az interneten, ami a mostani lelki állapotomat nagyon jól tükrözi. A címe: Ne hagyd, hogy megegyen a depresszió...
Ahogy nézem én már egészen közel állok hozzá...Az már réges-régen bekövetkezett, hogy a társam legyen a minden napokban, ha már más úgy sincs mellettem, folyamatosan a vállamon ül, nyom lefele a terheivel, a fülembe súgdos nem túl szépeket. Tehát első kép kipipálva. Jöhet a következő. Az esti animézgetés, amikre mindig is életmentőként tekintettem, valljuk be éppen elég magányos, szívet markoló, egyre jobban lehúz. Úgy gondolom ezért jár a következő pipa. Az alvás. Napközben mindig úgy érzem, hogy át tudnék aludni egy egész hetet is, ha lenne rá időm, este pedig még hajnal kettőkor is úgy gondolom,hogy nagyon fiatal még az idő. Hiszen 3-4 óra alvással is vígan lehet élni, nem? Hát nem. ALUDNI AKAROK! De egyszerűen nem tudok, hiszen fáj, hiszen mindig jár...Pár napja előkotortam Wollywell-t, sírós barikámat, így a bárányszámoláshoz adott is az 1. gondoltam, ha nincs kihez bújnom, ha nincs már senki, aki megnyugtatna álmomban, akkor is legyen valaki, vagy legalább valami, amit magamhoz szoríthatok, hogy érezzem, hogy van még valami ami nem fog egyedül hagyni. Szomorú tekintetével úgy tűnik osztozik az érzéseimmel...Nem alvás, pipa.
Mindenhová magammal cipelem, eddig tudtam tartani magam, a mindenhol mosolygós, életvidám lány szerepét már nagyon jól begyakoroltam, igazán kijár már nekem az Oscar díj. Eddig, ha a barátaimmal voltam, akkor ki tudtam kapcsolni minden érzésemet, nem koncentráltam csak az aktuális pillanatra, hogy átérezzem azt a baráti szeretetet, amit nyújtanak nekem. De már beúszta magát oda is ez a fekete árny. Nem csak a jó pillanataimat rabolja el, hanem a koncentráció képességemet is. Ez idáig legalább el tudtam vonatkoztatni tőle. Most pedig: milyen példa mondatokat veszünk már németből is???"Ich denke oft an dich. An wenn erinnerst du dich? An deinen Freund? Ja, an ihn" Ja, natürlich, hiszen kire másra? Emlékezni? Hát jó vicc, nem emlékezek én, az emlékeimbe élek, beláttam rég nem ugyan az a kettő.
Tehát 4/6. Azt hiszem nem túl jó arány és ha így haladok ez csak romlani fog. Sebgyógyulással nem túl jól állok, ideje pótolnom a K vitamint...
Fáj a fejem, bár ez már elég jól állandósult az álmatlansággal együtt egy jó fél éve.
Ma is sokat sírtam, de ez már nem meglepő. Minden egyes szavának örülök, amikor ír, minden egyes szavát megsiratom. Lassan annyit sírtam, hogy úszni lehetne benne. Kár, hogy nem tudok jól úszni.
Ma megpróbáltam megírni a búcsúlevelemet neki, amiben kifejezem azt, hogy teljesen lemondok róla a boldogságáért, hiszen már csak ez számít. Elég kuszára sikeredett, össze-vissza ömlesztettem a mondatokat két sírás közepette. Reméltem sikerült megfogalmazni normálisan az érzéseimet, bár nem hiszem, hiszen válaszolt rá....Lehet, hogy elolvassa ezt az egész marhaságot, amit összedobálok blog gyanánt. Bár csak megalázom vele magam, teljesen kitárulkozok vele előtte, pedig már így is teljesen belém látott, most még egy réteget lehúzhat rólam. De legalább láthatná, hogy mit érzek, hogy mit csinálok egyedül. Nagyon félek, hogy rosszat gondol rólam, amire nem szolgáltam rá. Már nem kérem, hogy szeressen továbbra is, de lásson jónak, sosem akartam rossz lenni, kérlek láss még mindig jónak...
Bár még egyszer magamhoz szoríthatnálak....de akkor már nem akarnálak elengedni.
Annyira önző vagyok!
Nem értem mi értelme az egésznek...Mondd, élet ez?
Taszukete...
Az emberek miért nem akarnak a másikon segíteni? Miért nincs már emberi szeret a legtöbben? Miért csak magukra figyelnek?
Ma bicikliztem ( már olyan természetesnek tűnik, hogy betekerjek egyedül Vásárhelyre, mint kisétálni a buszhoz), amikor megláttam egy idős bácsit az utcán összeesve egy kocsmától pár méterre. Nem vagyok erős, azt láttam, hogy én nem tudok segíteni rajta, mivel még csak felültetni se tudnám, nem egy vékony személy volt. Ezért bementem a kocsmába szólni pár férfinak, hogy az utcán fekszik egy öregember ájultan, segítsenek. Az első reakció az volt, hogy úgy is csak részeg. És ha mégsem az??? Egy idős bácsiról van szó, akinek akár leeshetett a cukra, stroke-ot kaphatott, vagy bármi betegsége lehet, amin ha nem segítünk akkor meghalhat. És mi van, ha tényleg csak részeg? Akkor hagyjuk az utcán feküdni, hátha még bele is rúg valaki? Had forrjon fel a tűző napon alkoholmérgezésben, hátha csak teher a családjának?
Miért nem pattant fel rögtön legalább egy ember, hogy segítsen neki, vagy legalább megnézze, hogy mi van vele? Miért ment el annyi ember mellette abban a pár percben amíg én ott voltam? Miért csak nekem jutott eszembe, hogy aki a földön fekszik eszméletlenül az egy EMBER? Még ha részeg is, attól még ugyan úgy segítségre szoruló társunk mint akárki más!
Lehet, hogy csak én gondolkozok így. Nagyon bízok benne, hogy nem.
Örülök, hogy én segíthettem egy embertársamnak.
A hideg ráz a sírástól, ha ezt a számot hallgatom...
Mindenhová magammal cipelem, eddig tudtam tartani magam, a mindenhol mosolygós, életvidám lány szerepét már nagyon jól begyakoroltam, igazán kijár már nekem az Oscar díj. Eddig, ha a barátaimmal voltam, akkor ki tudtam kapcsolni minden érzésemet, nem koncentráltam csak az aktuális pillanatra, hogy átérezzem azt a baráti szeretetet, amit nyújtanak nekem. De már beúszta magát oda is ez a fekete árny. Nem csak a jó pillanataimat rabolja el, hanem a koncentráció képességemet is. Ez idáig legalább el tudtam vonatkoztatni tőle. Most pedig: milyen példa mondatokat veszünk már németből is???"Ich denke oft an dich. An wenn erinnerst du dich? An deinen Freund? Ja, an ihn" Ja, natürlich, hiszen kire másra? Emlékezni? Hát jó vicc, nem emlékezek én, az emlékeimbe élek, beláttam rég nem ugyan az a kettő.
Tehát 4/6. Azt hiszem nem túl jó arány és ha így haladok ez csak romlani fog. Sebgyógyulással nem túl jól állok, ideje pótolnom a K vitamint...
Fáj a fejem, bár ez már elég jól állandósult az álmatlansággal együtt egy jó fél éve.
Ma is sokat sírtam, de ez már nem meglepő. Minden egyes szavának örülök, amikor ír, minden egyes szavát megsiratom. Lassan annyit sírtam, hogy úszni lehetne benne. Kár, hogy nem tudok jól úszni.
Ma megpróbáltam megírni a búcsúlevelemet neki, amiben kifejezem azt, hogy teljesen lemondok róla a boldogságáért, hiszen már csak ez számít. Elég kuszára sikeredett, össze-vissza ömlesztettem a mondatokat két sírás közepette. Reméltem sikerült megfogalmazni normálisan az érzéseimet, bár nem hiszem, hiszen válaszolt rá....Lehet, hogy elolvassa ezt az egész marhaságot, amit összedobálok blog gyanánt. Bár csak megalázom vele magam, teljesen kitárulkozok vele előtte, pedig már így is teljesen belém látott, most még egy réteget lehúzhat rólam. De legalább láthatná, hogy mit érzek, hogy mit csinálok egyedül. Nagyon félek, hogy rosszat gondol rólam, amire nem szolgáltam rá. Már nem kérem, hogy szeressen továbbra is, de lásson jónak, sosem akartam rossz lenni, kérlek láss még mindig jónak...
Bár még egyszer magamhoz szoríthatnálak....de akkor már nem akarnálak elengedni.
Annyira önző vagyok!
Nem értem mi értelme az egésznek...Mondd, élet ez?
Taszukete...
Az emberek miért nem akarnak a másikon segíteni? Miért nincs már emberi szeret a legtöbben? Miért csak magukra figyelnek?
Ma bicikliztem ( már olyan természetesnek tűnik, hogy betekerjek egyedül Vásárhelyre, mint kisétálni a buszhoz), amikor megláttam egy idős bácsit az utcán összeesve egy kocsmától pár méterre. Nem vagyok erős, azt láttam, hogy én nem tudok segíteni rajta, mivel még csak felültetni se tudnám, nem egy vékony személy volt. Ezért bementem a kocsmába szólni pár férfinak, hogy az utcán fekszik egy öregember ájultan, segítsenek. Az első reakció az volt, hogy úgy is csak részeg. És ha mégsem az??? Egy idős bácsiról van szó, akinek akár leeshetett a cukra, stroke-ot kaphatott, vagy bármi betegsége lehet, amin ha nem segítünk akkor meghalhat. És mi van, ha tényleg csak részeg? Akkor hagyjuk az utcán feküdni, hátha még bele is rúg valaki? Had forrjon fel a tűző napon alkoholmérgezésben, hátha csak teher a családjának?
Miért nem pattant fel rögtön legalább egy ember, hogy segítsen neki, vagy legalább megnézze, hogy mi van vele? Miért ment el annyi ember mellette abban a pár percben amíg én ott voltam? Miért csak nekem jutott eszembe, hogy aki a földön fekszik eszméletlenül az egy EMBER? Még ha részeg is, attól még ugyan úgy segítségre szoruló társunk mint akárki más!
Lehet, hogy csak én gondolkozok így. Nagyon bízok benne, hogy nem.
Örülök, hogy én segíthettem egy embertársamnak.
A hideg ráz a sírástól, ha ezt a számot hallgatom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése