Jó pár napja nem írtam bejegyzést, nem azért, mert nem lett volna mit, hanem mert beteg vagyok, így nincs erőm még gondolkozni se. Ami azért nagy hazugság, mert mást se csinálok csak gondolkozok...de tény, hogy nagyon ki vagyok merülve.
Nincs amivel lefoglaljam magam, csak fekszem az ágyamban és alszok.
Régebben szerettem beteg lenni, hiszen így legálisan kivehetek egy hetet a suliból, nem kell korán kelnem.
Most már nem örülök ennek az ingyenes lazsálásnak, hiszen így egyedül vagyok a gondolataimmal. Ami azért nem jó, mert nem tudok velük semmit se megoldani, nem jutok tőlük egyről a kettőre. Minden gondolatom ugyan oda fut vissza, a kígyó a saját farkába harap bele...
Nem tudom, hogy mi lenne, ami igazán segíteni tudna nekem. Talán az idő. Bár már így is olyan sok idő telt már el azóta, hogy már ebbe a közhelybe se hiszek. Inkább egy ember, nem feltétlen Ő, de neki igazán tudnék örülni. Bár felesleges lenne, mit érek a pillanatnyi boldogsággal, ha hosszútávon nem lehet jelen az életemben?
Inkább vágyok már egy felszínesebb, de igazi örömre, mint egy égig emelő, kiugrok a bőrömből a boldogságtól érzés, ha az tartós, maradandó.
Ha a lélek beteg, akkor követi a test is. Most kívülről se festek jobban, mint ahogy belülről érzem magam. Egyre jobban a szánalmas szó illik rám.
Pedig nincs okom a szomorúságra. Egy kis mellhártyagyulladást ki lehet heverni, nincs komolyabb bajom, hálásnak kellene lennem az életnek, hogy élhetek. Mindent bele, ne add fel!
Azt olvastam, hogy ha messze vagyunk egymástól, akkor a szeretet is megszűnik. Több mint 1000 km, ha folyamatosan csak sétálnék megállás nélkül, akkor is 8,5 nap lenne mire odaérnék, ez elég messzinek számít, nem? Akkor talán az Ő érzése már megszűnt, még ha az enyém nem is. Örülnék neki, ha Ő már nem érezne, kicsit önzőn azt kívánnám persze, hogy szeress még, de az önzőségemnél erősebb az Ő iránta érzett szeretetem, neki pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejtene. Nekem is jobb lenne. Akkor lehet, hogy mégis nagyon önző vagyok...
Jó lenne, ha valakit úgy szerethetnék, hogy azt engedje is, hogy egyszer értékeljék is azt.
Sokat gondolkoztam már el azon, hogy mi is az amihez igazán értek. Nagyon irigy vagyok az egyik barátnőmre, mert szépen rajzol, énekel, tud furulyázni, gitározni, én annak is örülnék, ha ezek körül legalább egyhez értenék. De bennem nincs semmi művésziség. Azt hiszem még szép érzékem sincs. Szeretnék tudni táncolni is, de abban se vagyok annyira jó, hogy kiemelkedő legyek, sőt...
Jobban belegondolva nincs semmi kézzelfogható, amit igazán tudnék. Amihez igazán "értek" az a szeretet. De hát mit érek vele, ha nincs senki, akivel megoszthatnám ezt? Ez már nem csak az élet fintora, hiszen már folyton grimaszban áll a szája.
Nagyon haragszom az emberekre, amiért képesek egy állatot bántani!!! Szegény "kicsi" Boriszom, küzdj! Gyógyulj meg! Mutasd meg, hogy erősebb vagy a patkányméregnél is!
Az utóbbi egy hétben többet sírtam, mint általában,(1 liter könny biztosan megvolt) kavarogtak bennem az érzéseim, a sajátjaim, amiket az élettől kaptam, és az érzéseim amiket egy gyönyörű, szívbemarkoló történettől kaptam. De rengeteg erőt is kaptam tőle, hogy nem szabad megállni, mindig legyen valami, amiért érdemes élni, még ha az egy napló írás is csupán...Meg kell látni a szépet, mert az élet GYÖNYÖRŰ! csak észre kell venni :)
Nincs amivel lefoglaljam magam, csak fekszem az ágyamban és alszok.
Régebben szerettem beteg lenni, hiszen így legálisan kivehetek egy hetet a suliból, nem kell korán kelnem.
Most már nem örülök ennek az ingyenes lazsálásnak, hiszen így egyedül vagyok a gondolataimmal. Ami azért nem jó, mert nem tudok velük semmit se megoldani, nem jutok tőlük egyről a kettőre. Minden gondolatom ugyan oda fut vissza, a kígyó a saját farkába harap bele...
Nem tudom, hogy mi lenne, ami igazán segíteni tudna nekem. Talán az idő. Bár már így is olyan sok idő telt már el azóta, hogy már ebbe a közhelybe se hiszek. Inkább egy ember, nem feltétlen Ő, de neki igazán tudnék örülni. Bár felesleges lenne, mit érek a pillanatnyi boldogsággal, ha hosszútávon nem lehet jelen az életemben?
Inkább vágyok már egy felszínesebb, de igazi örömre, mint egy égig emelő, kiugrok a bőrömből a boldogságtól érzés, ha az tartós, maradandó.
Ha a lélek beteg, akkor követi a test is. Most kívülről se festek jobban, mint ahogy belülről érzem magam. Egyre jobban a szánalmas szó illik rám.
Pedig nincs okom a szomorúságra. Egy kis mellhártyagyulladást ki lehet heverni, nincs komolyabb bajom, hálásnak kellene lennem az életnek, hogy élhetek. Mindent bele, ne add fel!
Azt olvastam, hogy ha messze vagyunk egymástól, akkor a szeretet is megszűnik. Több mint 1000 km, ha folyamatosan csak sétálnék megállás nélkül, akkor is 8,5 nap lenne mire odaérnék, ez elég messzinek számít, nem? Akkor talán az Ő érzése már megszűnt, még ha az enyém nem is. Örülnék neki, ha Ő már nem érezne, kicsit önzőn azt kívánnám persze, hogy szeress még, de az önzőségemnél erősebb az Ő iránta érzett szeretetem, neki pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejtene. Nekem is jobb lenne. Akkor lehet, hogy mégis nagyon önző vagyok...
Jó lenne, ha valakit úgy szerethetnék, hogy azt engedje is, hogy egyszer értékeljék is azt.
Sokat gondolkoztam már el azon, hogy mi is az amihez igazán értek. Nagyon irigy vagyok az egyik barátnőmre, mert szépen rajzol, énekel, tud furulyázni, gitározni, én annak is örülnék, ha ezek körül legalább egyhez értenék. De bennem nincs semmi művésziség. Azt hiszem még szép érzékem sincs. Szeretnék tudni táncolni is, de abban se vagyok annyira jó, hogy kiemelkedő legyek, sőt...
Jobban belegondolva nincs semmi kézzelfogható, amit igazán tudnék. Amihez igazán "értek" az a szeretet. De hát mit érek vele, ha nincs senki, akivel megoszthatnám ezt? Ez már nem csak az élet fintora, hiszen már folyton grimaszban áll a szája.
Nagyon haragszom az emberekre, amiért képesek egy állatot bántani!!! Szegény "kicsi" Boriszom, küzdj! Gyógyulj meg! Mutasd meg, hogy erősebb vagy a patkányméregnél is!
Az utóbbi egy hétben többet sírtam, mint általában,(1 liter könny biztosan megvolt) kavarogtak bennem az érzéseim, a sajátjaim, amiket az élettől kaptam, és az érzéseim amiket egy gyönyörű, szívbemarkoló történettől kaptam. De rengeteg erőt is kaptam tőle, hogy nem szabad megállni, mindig legyen valami, amiért érdemes élni, még ha az egy napló írás is csupán...Meg kell látni a szépet, mert az élet GYÖNYÖRŰ! csak észre kell venni :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése