Renmobil...az én gyönyörű lila biciklim.
Már az előző bejegyzésemben említettem, hogy szeretek biciklizni, de most egy külön bejegyzést szeretnék neki szentelni, hiszen ez is,mint oly sok minden hozzá fűzhető.
Sose szerettem biciklizni, mindig a gyorsabb, lustább megoldást választottam inkább, így a buszt vagy az autót. De érte mindig szívesen változtam és mindenben támogatni akartam Őt. Ezért lett felújítva az egyébként régi, agyonhasznált, mindig nyikorgós, biciklinek csúfolt cangám. Rengeteg munkája volt benne, amit azt hiszem nem köszöntem meg neki elégszer. Utólag pedig hiába is gondolkozok ezen, ezt is elmulasztottam, mint ezernyi dolgot, amit ki akartam mondani, hogy tudja mi jár pontosan a fejemben. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, hogy mennyire nagyra tartottam, felnéztem rá mindig is, ami persze most se változott.
Szeretem, amikor tekerés közben a rövid hajamba kap a szél. Annyira gondtalan vagyok olyankor, mintha megállna az idő, nem gondolkozok, nem érzek semmit. Vagy mégis? Hiszen akkor is rá gondolok, olyan mintha mellettem tekerne ő is, együtt suhannánk a szélben. Ha becsukom a szemem közben, érzem a hátamon a kezét ahogy tol.
Tegnap megtapasztaltam, hogy milyen más biciklijével menni a városban, hát nem túl fényes, de esemény teli "kirándulás" volt az biztos :) Az érzés, hogy nem tudsz megállni kicsit felszabadító volt. Ezek után még jobban értékelem, hogy megcsinálta nekem a Renmobilt :D
Jó érzés olyan emberrel biciklizni,akivel jóban vagyok, hogy közben jókat lehet nevetni, mégis sokkal jobban élvezem azt, amikor kerózás közben önmagamba merülhetek.
Kerózás...az Ő szavai az én számban. Visszhangzik Nana gondolata a fülemben. Miért is használom azokat a kifejezéseket, amiket Ő használt, miért jut mindenről az az eszembe, hogy vajon ez neki tetszene-e, miért jut minden tárgyról vagy helyről eszembe Ő, amikor vele nem is jártam ott? Nem hiszem, hogy egyszerűen csak szerelemről lenne szó. Kicsit olyan nekem Ő, mintha a teremtőm lenne, hiszen általa lettem az aki most vagyok. Annyira sok mindent kaptam tőle, sokat tanított, formált. Nagyon sok minden csak átragadt rám róla, ahogy a gyermek is átveszi szülei attitűdjeit, viselkedési szokásait akaratlanul is.
Mindent nagyon Köszönök!
Ma kifejezetten rossz napom volt. Sokkal gyengébbnek éreztem magam, mint általában, annyira elveszett vagyok nélküle. Eddig voltam annyira erős, hogy kifelé ne mutassam ki a fájdalmamat, de valamiért ma a mécses eltört, a buszon elkapott a félelem, hogy többé nem fogom látni, miközben a házát figyeltem és kicsordult a könnyem. Szégyenlem érte magam. bár nem hiszem, hogy bárki észrevette volna, de még csak okot se akarok kelteni arra, hogy mások szánalommal nézzenek rám. Persze biztos van, aki együtt érzőbb, nem nevet ki, nem néz le az érzéseimért, akár még segítséggel is fordulna hozzám. De hát mit érnék el vele? Semmit, nem tudnak ezen segíteni. Ugyan így jártam zumba óra közben is. Nem akartam, hogy lássák a könnyeimet, szerencsére kapótra jött a még mindig tartó betegségem, így légszomjra hivatkozva otthagytam az egészet, hogy egy kis kecske társaságában kisírjam a szemeimet. Vajon az állatok érzik az emberek lelki gyötrődéseit?
Véletlen elküldtem neki egy képet, amin nagyon rossz állapotban vagyok. Nem akartam. Nem szerettem volna, hogy lássa, hogy mennyire ki tudok készülni rosszabb perceimben, benne főleg nem akarok szánalmat kelteni, de hát mit is érezhetne egy karikás szemű roncs láttán?
A lelkiállapotomat megint tükrözi a bejegyzés hosszúsága...
Azért az este jó volt, örülök, hogy legalább kaptam valakit az életembe, aki egy kis színt is visz bele.
Sajnos a vidító számom már nem működik, hiszen már ehhez is hozzákapcsoltam Őt. Nem baj, azért még mindig próbálkozok vele :)
Már az előző bejegyzésemben említettem, hogy szeretek biciklizni, de most egy külön bejegyzést szeretnék neki szentelni, hiszen ez is,mint oly sok minden hozzá fűzhető.
Sose szerettem biciklizni, mindig a gyorsabb, lustább megoldást választottam inkább, így a buszt vagy az autót. De érte mindig szívesen változtam és mindenben támogatni akartam Őt. Ezért lett felújítva az egyébként régi, agyonhasznált, mindig nyikorgós, biciklinek csúfolt cangám. Rengeteg munkája volt benne, amit azt hiszem nem köszöntem meg neki elégszer. Utólag pedig hiába is gondolkozok ezen, ezt is elmulasztottam, mint ezernyi dolgot, amit ki akartam mondani, hogy tudja mi jár pontosan a fejemben. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, hogy mennyire nagyra tartottam, felnéztem rá mindig is, ami persze most se változott.
Szeretem, amikor tekerés közben a rövid hajamba kap a szél. Annyira gondtalan vagyok olyankor, mintha megállna az idő, nem gondolkozok, nem érzek semmit. Vagy mégis? Hiszen akkor is rá gondolok, olyan mintha mellettem tekerne ő is, együtt suhannánk a szélben. Ha becsukom a szemem közben, érzem a hátamon a kezét ahogy tol.
Tegnap megtapasztaltam, hogy milyen más biciklijével menni a városban, hát nem túl fényes, de esemény teli "kirándulás" volt az biztos :) Az érzés, hogy nem tudsz megállni kicsit felszabadító volt. Ezek után még jobban értékelem, hogy megcsinálta nekem a Renmobilt :D
Jó érzés olyan emberrel biciklizni,akivel jóban vagyok, hogy közben jókat lehet nevetni, mégis sokkal jobban élvezem azt, amikor kerózás közben önmagamba merülhetek.
Kerózás...az Ő szavai az én számban. Visszhangzik Nana gondolata a fülemben. Miért is használom azokat a kifejezéseket, amiket Ő használt, miért jut mindenről az az eszembe, hogy vajon ez neki tetszene-e, miért jut minden tárgyról vagy helyről eszembe Ő, amikor vele nem is jártam ott? Nem hiszem, hogy egyszerűen csak szerelemről lenne szó. Kicsit olyan nekem Ő, mintha a teremtőm lenne, hiszen általa lettem az aki most vagyok. Annyira sok mindent kaptam tőle, sokat tanított, formált. Nagyon sok minden csak átragadt rám róla, ahogy a gyermek is átveszi szülei attitűdjeit, viselkedési szokásait akaratlanul is.
Mindent nagyon Köszönök!
Ma kifejezetten rossz napom volt. Sokkal gyengébbnek éreztem magam, mint általában, annyira elveszett vagyok nélküle. Eddig voltam annyira erős, hogy kifelé ne mutassam ki a fájdalmamat, de valamiért ma a mécses eltört, a buszon elkapott a félelem, hogy többé nem fogom látni, miközben a házát figyeltem és kicsordult a könnyem. Szégyenlem érte magam. bár nem hiszem, hogy bárki észrevette volna, de még csak okot se akarok kelteni arra, hogy mások szánalommal nézzenek rám. Persze biztos van, aki együtt érzőbb, nem nevet ki, nem néz le az érzéseimért, akár még segítséggel is fordulna hozzám. De hát mit érnék el vele? Semmit, nem tudnak ezen segíteni. Ugyan így jártam zumba óra közben is. Nem akartam, hogy lássák a könnyeimet, szerencsére kapótra jött a még mindig tartó betegségem, így légszomjra hivatkozva otthagytam az egészet, hogy egy kis kecske társaságában kisírjam a szemeimet. Vajon az állatok érzik az emberek lelki gyötrődéseit?
Véletlen elküldtem neki egy képet, amin nagyon rossz állapotban vagyok. Nem akartam. Nem szerettem volna, hogy lássa, hogy mennyire ki tudok készülni rosszabb perceimben, benne főleg nem akarok szánalmat kelteni, de hát mit is érezhetne egy karikás szemű roncs láttán?
A lelkiállapotomat megint tükrözi a bejegyzés hosszúsága...
Azért az este jó volt, örülök, hogy legalább kaptam valakit az életembe, aki egy kis színt is visz bele.
Sajnos a vidító számom már nem működik, hiszen már ehhez is hozzákapcsoltam Őt. Nem baj, azért még mindig próbálkozok vele :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése