Amikor elúszik minden

Amikkor elúszik minden és csak az emlékek maradnak...
Látom előre, ez egy hosszú bejegyzés lesz, hiszen a jóról nem lehet hosszan írni, de a fájdalomról annál inkább.
A szép tavasz ennyi volt a szívemben, nem is értem, hogy miért tudtam ennyire kapaszkodni egy reménytelen reménysugárba.
 Túl sokra tartom magam.
Már mikor tekertem éreztem, hogy itt baj lesz, a szél is visszatartott, mintha azt akarná mondani, hogy ne menjek arra, úgy se vár semmi jó.
A kimondott szavak mellbe vágtak, fojtogatott a rosszullét. Csak ezt az egyet nem akartam hallani...De hát mégis ki lett mondva, jobb is most megtudni.
Nem tudom, hogy miért élem bele mindig magam olyasmibe, amire annyira kicsi az esély. Ideje lennem védekeznem, csak bántom magam ezzel is, ki kell alakítanom egy védekező mechanizmust az álmok ellen is.
Pedig én csak Őt akartam elfelejteni. Másképp nem is kapálóznék ennyire vészesen, hiszen sok minden történik velem egyedül is, aminek örülhetek. Nem azért van szükségem valakire, hogy jó pillanatokat szerezzen, hanem hogy Őt kitörölhessem a szívemből. De úgy tűnik ez lehetetlen.
Sajnos még mindig ott motoszkál, sőt egyenesen ugrál, mint aki ki akar törni. Bár kitörne és azzal a lendülettel meg is szökhetne, én már nem akarok helyet biztosítani a számára ott, ha ez ennyi fájdalommal jár.
Nem akarom, hogy fájjon. Mégis folyik a könnyem, pedig már annyira távlati az egész. Azt hiszem még sosem voltam szerelmes, mert ennyire még soha se fájt semmi. Az idő begyógyítja a sebeket...jó is lenne, de úgy tűnik az én esetemben az az idő ellenem játszik és egyre jobban tépkedi a sebeket felfelé.
Még a kutya is örült nekem. Kár, hogy nem tudja elmondani a gazdájának, hogy mennyire szeretem...
Bár sokra úgy se mennék vele, mit érnék el azzal, hogy újra arcon vágnám az érzéseimmel, hiszen tudja ő úgy is. Nem arról szól már itt rég a történet, hogy ki kit szeret és kit nem. Ha ilyen egyszerű lenne minden, azt hiszem még most is itt feküdne mellettem és leszidna azért, hogy ne égessem a villanyt, hiszen zavarja a kicsi süniket.
El akarok futni, menekülni minden elől ami rá emlékeztet. De ahhoz mindent magam mögött kellene hagynom, hiszen semmi sincs ami nem Ő lenne. Ennek ellenére mindent újra is akarok élni. El akarok menni az állatkertbe, hiszen ott szerettem igazán belé, ott karolt át újra, mindkétszer ott kezdődött minden. Nem hiszem, hogy jó lenne mással elmenni oda, nem szeretném, hogy lássák azok akiket szeretek, hogy mennyire fáj, mennyire mély még mindig ez a seb és egyre jobban vájja kifelé a húsomat.
Az utóbbi egy hétben sokat bicikliztem. Köszönöm Neked a Renmobilt, köszönöm, hogy megszerettetted velem a biciklizést! Egyedül jó tekerni. Nehéz közben, hogy ne folyjon ki a könnyem, hogy ne ordítsak bele a világba,de nem akarom, hogy sajnáljanak, inkább némán szenvedek, kínzom maga. 
Várom, hogy a Tisza visszahúzódjon medrébe, hogy le tudjak menni a tanösvényre is, hogy újra átéljem egyedül az emlékeimet,amiket még együtt szereztünk.
Mindig azt mondtad, hogy nem akarsz bántani, akkor most miért van ez? Nem veszed észre, hogy mennyire bántasz??? Vagy csak én bántom magamat? Miért nem tudom becsukni ezt a könyvet? Vagy legalább továbblapozhatnám... De csak bámulom a könny áztatta lapokat megrekedve a saját szenvedésemben. Erőt kell gyűjtenem, hogy a lapokat elhajtsam, ha már szét tépni nem tudom, de miért vagyok ennyire gyenge, vagy ennyire nehezek lennének azok, hogy az összes erőm se elég hozzá?
Átgondolva többet szenvedtem és sírtam miatta, mint amennyi szép percünk volt, mégis azok az idők és még a rosszak is többet jelentenek nekem mindennél.
Fojtogat a magány, félek belefulladok az érzéseimbe...