Szeretném ha a szemebe néznél, és azt mondanád, hogy nem szeretsz. Még ha hazugság is lenne, akkor is erre vágyom, csak mondd elég hihetően. Már nem vágyom arra, hogy szerelmet vallj nekem, ha annak úgy se lesz semmilyen következménye, hiszen azzal csak gyötröm magam, ha arra gondolok, hogy az érzéseimet, Te is viszonozod, mégis egyedül fekszem le minden éjjel a múltra emlékezve.
Ha azt hallanám, hogy már nincsenek irántam érzéseid, lehet, hogy jobban érezném magam. Akkor azon rághatnám magam, hogy mit is tettem, amiért nem vagyok elég jó, mi az ami nem szerethető bennem és dacolva veled keresnék valakit, aki ezer szerethető tulajdonságomat tudná felsorolni. De ez nekem nem megy. Lehet, hogy túl jónak képzelem magam, közben pedig semmit se érek.
Ha azt mondanád, hogy nem szeretsz, lehet, hogy mérges lennék, haragudnék rád, sőt még kicsit gyűlöletet is éreznék, bár tudom, hogy nagyon gyerekes viselkedés lenne a részemről, de lehet, hogy még azt is könnyebben viselném el, mint ezt a mérhetetlen szeretetet, amit irántad táplálok.
Lehet, hogy ha előttem bezárulna a szíved ajtaja, akkor én is nyitnék mások felé. Igaz, akkor akár ki is írhatnám szobám ajtajára a nevem, alá hogy pszichológus, rendel a nap 24 órájában, hiszen én csak a lelki sérülteket vonzottam az utóbbi 6 hónapban, mindenki a támaszt kereste bennem. Pedig én ha a tükörbe nézek, már nem látom a "Terézanyut", aki régen élt bennem. Már nem arra vágyom, hogy egy nyüszítő kiskutyát dajkálgassak, már elveszett belőlem az a régi erő, amivel mindenkit meg akartam menteni. Mindig hegyeztem a fülem, hátha meghallok egy elhaló segélykiáltást, de most inkább erősen szorítom a kezem rá, hogy át ne szűrődjön egy foszlány se. Nem akarom már más kívülálló problémáját a vállaimra venni, mert attól összeszakadok már, ennyi még a jóból is megártana, de most a trágya csípi a szememet és nem a cukor.
Arra vágyok, hogy most az egyszer valaki nekem akarjon segíteni, hogy a védelmezőt lássam valakiben.
Benned persze láttam az erős férfit, aki megvéd a fájdalomtól, aki kiáll énmellettem, de Te már nem vagy itt mellettem, hiába kapálózok, egyre mélyebbre süllyedek a saját gondolataimba, érzéseimbe, gyötrelmembe. Ideje nem mindig csak a múltban élnem, előre is kell tekintenem, mert ha így haladok, akkor úgy fogok meghalni, mint aki nem is élt. Ha majd Szent Péter elé kell állnom, akkor kérdőn fog rám tekinteni, hogy miért most mentem hozzá, miért maradtam a Földön tovább, ha semmit nem értem el, ha mindig csak a magányomban éltem? Akkor miért húztam eddig az időt itt? Nem akarok élettelenül élni.
Ha azt hallanám, hogy már nincsenek irántam érzéseid, lehet, hogy jobban érezném magam. Akkor azon rághatnám magam, hogy mit is tettem, amiért nem vagyok elég jó, mi az ami nem szerethető bennem és dacolva veled keresnék valakit, aki ezer szerethető tulajdonságomat tudná felsorolni. De ez nekem nem megy. Lehet, hogy túl jónak képzelem magam, közben pedig semmit se érek.
Ha azt mondanád, hogy nem szeretsz, lehet, hogy mérges lennék, haragudnék rád, sőt még kicsit gyűlöletet is éreznék, bár tudom, hogy nagyon gyerekes viselkedés lenne a részemről, de lehet, hogy még azt is könnyebben viselném el, mint ezt a mérhetetlen szeretetet, amit irántad táplálok.
Lehet, hogy ha előttem bezárulna a szíved ajtaja, akkor én is nyitnék mások felé. Igaz, akkor akár ki is írhatnám szobám ajtajára a nevem, alá hogy pszichológus, rendel a nap 24 órájában, hiszen én csak a lelki sérülteket vonzottam az utóbbi 6 hónapban, mindenki a támaszt kereste bennem. Pedig én ha a tükörbe nézek, már nem látom a "Terézanyut", aki régen élt bennem. Már nem arra vágyom, hogy egy nyüszítő kiskutyát dajkálgassak, már elveszett belőlem az a régi erő, amivel mindenkit meg akartam menteni. Mindig hegyeztem a fülem, hátha meghallok egy elhaló segélykiáltást, de most inkább erősen szorítom a kezem rá, hogy át ne szűrődjön egy foszlány se. Nem akarom már más kívülálló problémáját a vállaimra venni, mert attól összeszakadok már, ennyi még a jóból is megártana, de most a trágya csípi a szememet és nem a cukor.
Arra vágyok, hogy most az egyszer valaki nekem akarjon segíteni, hogy a védelmezőt lássam valakiben.
Benned persze láttam az erős férfit, aki megvéd a fájdalomtól, aki kiáll énmellettem, de Te már nem vagy itt mellettem, hiába kapálózok, egyre mélyebbre süllyedek a saját gondolataimba, érzéseimbe, gyötrelmembe. Ideje nem mindig csak a múltban élnem, előre is kell tekintenem, mert ha így haladok, akkor úgy fogok meghalni, mint aki nem is élt. Ha majd Szent Péter elé kell állnom, akkor kérdőn fog rám tekinteni, hogy miért most mentem hozzá, miért maradtam a Földön tovább, ha semmit nem értem el, ha mindig csak a magányomban éltem? Akkor miért húztam eddig az időt itt? Nem akarok élettelenül élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése