Nincs kedvem címet adni

Hiába szeretsz mást, hiába hordanád le a csillagos eget is érte, az emlékek attól nem másulnak meg, azok ott ragadnak az elmédben, nem tudsz tőlük szabadulni, esetleg fakulhat a színe, de nem fog nyomtalanul kiszállni a fejedből, maradandó sérüléseket hagy maga után minden egyes emlék.

Már rá nem gondolok, nem is érdekel különösen, hogy mi van vele.

Mégis a szavai előhozzák a fájdalmas emlékeket, tudom, hogy nem akar velük bántani, de nem tudhatja, hogy mi rejlik bennem, hogy mi az ami megsért, ami feltép, mi csal könnyeket a szemembe.
Lehet, hogy Ő tényleg nem akar szabályozni, nem akarja megmondani, hogy kik legyenek a barátaim, kikkel töltsem az időmet, én mégis rögtön ugrok minden elejtett fél szóra, amint azt érzem, hogy ezzel Ő is el akarja játszani velem azt, amit a Törpe művelt velem. Ugrok, nem a nyakának, inkább el tőle, magamhoz,befelé.
Én elmondanám, hogy mit művelt a Törpe. 
Hogy nem voltak barátaim se mellette, hiszen nem lehetett. Az  egyik nem volt szimpatikus, mert nem volt vékony, mély volt a hangja, szerinte csak rossz szokást vennék át tőle, ellustulnék, elpuhulnék, ha vele barátkoznék. Kár, hogy pont vele járok most edzeni. A másiknak drogos volt a barátja, biztosan ő is az lesz  idővel és engem is belerángat. A harmadik túl csúnyán beszélt és különben is nagyon tahó, ha olyan témáról is lehet vele beszélni, ami az ő fülét sérti. A negyedik nem elég komoly és még szerb is, mit akarok én más nemzettel, nem mintha a magyar olyan jó lenne, hiszen ő is vagy német, vagy osztrák (nem is értem, hogy akkor mit akart egy magyar lánnyal), felsőbbrendű lény, akinek a nője nem alacsonyodhat le szerbekhez. Az ötödik túlságosan kurvás volt, biztosan meg fog rontani.
A lényeg, hogy senki nem volt jó neki. 
A végén már ott tartottam, hogy senkivel nem beszélhettem iskolán kívül, sőt még azt is beszabályozta, hogy ott kikkel beszélhetek, és sehova nem mentem, hiszen a barátaimmal nem mehettem, mert nem engedte, vele pedig azért nem mentem, mert ő nem akart sehova se menni, vagy ahova ment volna szívesen, oda csak társasággal lenne jó, de hát neki olyan nem volt, én meg el voltam tiltva a barátaimtól, ergo nekem se volt.

Szívesen mesélnék ezekről, de Ő nem szeretné, nem akar róla hallani semmit, csak azt akarja látni ami a jelen, a múltban nem akar vájkálni. Pedig nincs jelen múlt nélkül, ha azt nem ismeri, akkor nem tudhatja, hogy miért érint ennyire rosszul, ha a barátaimat firtatja, ha azt érzem, hogy meg akarja Ő is mondani, hogy ki lehet a barátom. Remélem egyszer rájön, hogy ha nem is mindent, de részleteket ismernie kell a múltamból, amit nagyban befolyásolt a Törpe.
Félek, hogy ő is irányítani akar.
Félek, hogy elveszítem a kapcsolatokat, amiket november óta kialakítottam, erőssé szőttem,de félek attól is, hogy ha ennyire hevesen reagálok ezekre a dolgokra, akkor Őt veszítem el. 
Ha tudná mennyi félelmem van.

Pár éve a legnagyobb félelmem mégis a magány, amit nem tudtam akkor se hova rakni. A rekviem egy álomért című film indította el a gondolatot, hogy én mennyire rettegek attól, hogy egyedül fogok meghalni, hogy egy mániába fogom hajtani magam, csak azért hogy ne érezzem magam annyira egyedül. 
Biztosan furcsán hangzott egy 16-17 éves lány szájából azt hallani akkor, hogy azt fejteget, hogy egy idősek otthonában akar majd idős korában élni, ha nem marad mellette senki, mert annyira fél attól, hogy úgy ha meg, hogy  senkivel se tud egy szót is váltani halála előtt.
Talán ezért vagyok ennyire társfüggő, mert már azon gondolkozok, hogy mi lesz velem 80 évesen, hogy akkor ki fog mellettem állni?
Vagy csak a szeretetre vágyom. 


Már egy hónapja nem sírtam, büszke vagyok magamra :D
Még a szomorú animéken, történeteken se, amiken egyébként vörösre sírnám a szemem.