Ismét összetörtem. Amit eddig a 7 hónap alatt felépítettem magamban, ami valljuk be nem volt túl sok minden, újra összedőlt, mint a kártyavár. Sajnos nem kellett hozzá nagy vihar, egy enyhe szellő is elég volt ahhoz, hogy elfújja vékony lábakon álló palotám.
Minden alakalommal, amikor hazafelé megyek a busszal, akkor azt figyelem, hogy hátha látom őt kilépni az ajtón, hiszen a busz a házuk előtt áll meg, de ez idáig sose láttam őt, ami kicsit el is keserített és egyben meg is nyugtatott.
Ez a tekintet már automatikussá vált, nem is jelentett az utóbbi időben semmit, odanéztem, konstatáltam, hogy megint nem láttam és már fordultam is vissza a saját gondolataimba.
De most,ugyan az a pulcsi, ugyan az a nadrág és egy új piros bicikli. Bicikli. Valahogy ez fájt benne a legjobban. A közösen vásárolt szép biciklit persze eladta, mert fájó emlékeket hordozott magával. Pedig azok az emlékek az én legszebbjeim, az én féltve őrzött kincseim. Ő pedig inkább lecserélte őket egy új pirosra, amivel egyedül élheti át azokat a perceket, amiket régen velem, és már sosem velem.
Nem bírtam, fojtogatott, úgy éreztem, hogy a buszon elszívták előlem az összes oxigént, hogy valaki a mellembe vágott, összepréselve a tüdőm, vagy csak egy spontán PTX lépett volna fel nálam.
Ő gyors volt és kecses, felállt a biciklin, minden mozdulata a kerón a régi. Láttam az arcát is, bár a busz és közte volt egy út, de a tekintete még is eljutott hozzám. Láttam a borostáját, amivel annyit küzdöttünk, láttam mindent ami kívülről ő, és láttam azt amit a külső takar. A mániát, a bicikli iránti szeretetet, hogy kompenzál valamit. És láttam magamat kívülről, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy egy embertől ennyire függök, hogy egy pillanatnyi "találkozás" ennyire ki tud készíteni.
A buszon próbáltam erős lenni, bár éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam, egyre jobban zsugorodtam és zsugorodtam, míg végül aprócska pontként bárki eltaposhatott volna.
A pályaudvaron leszállva eltört a mécses. Elő a telefon, gyorsan pötyögtem barátnőmnek a megrázkódtatást, remélve, hogy jól leszid, vagy egy mosolyt csal az arcomra. Szükségem volt arra, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül, ő ott van mellettem, mint ahogy én is próbálok ott lenni vele, amikor neki van valakire szüksége.
A fejem felett lévő felhőből eleredt az eső is, a telefonomat beborították a könnycseppjeim. Szégyeltem magam, de nem tudtam visszafojtani őket, már nem én uralkodtam felettük.
Ilyenkor eszembe jut az egyik volt évfolyam társam szavai, aki már nem él, hogy az ember mennyire összetett lény, hiszen ott van pl a könnycsatorna. Amikor nincs semmi problémánk, akkor normálisan működik, hiszen annak az lenne a funkciója, hogy kellőképpen nedvesen tartsa a szemet, nem árasztja el sok folyadékkal, de nem is hagyja szárazon azt, pont optimális fiziológiai állapotban. De ha a lelkünk fáj, akkor patakokban ömlik belőle a könny, pedig a szemnek nincs erre szüksége. Vajon miért van ez? Mert nem csak biológiai lények vagyunk, hanem érző lények. Bár 3 éve tanulok egészségügyet, mégsem tudok még mindig választ adni arra, hogy miért is sír az ember?
A kezem közé akadt egy könyv: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Ahogy olvastam egy az egybe önmagamra ismertem benne. először eszembe jutott, hogy aláhúzom azokat a részeket, amiket úgy érzem, hogy rólam és Róla írtak,de végül ráhagytam, hiszen kevesebb maradt volna a papíron tisztán, mint amit összefirkáltam volna. Ami a legfájdalmasabb volt a könyvben, az az a jelenet volt, amikor a pasi egy döglött sünnel állított be a lányhoz. Pont egy süni, ami a mi szerelmünk jelképévé vált számomra. Igen, az is meghalt, már régen döglött, a kukacoknak sincs már mit rágni rajta.
Oldalanként arcon csap a felismerés, hogy ez velem is megtörtént, hogy én is hasonló cipőben járok, de még a pasi leírása is egy az egyben illik Rá. A hangulata, a beszéde, ahogy velem bánt, a cipője, a magassága, minden.
De jó érzés is erről olvasni, hiszen ezáltal azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, nem tűnök ki annyira a tömegből, az én fájdalmamban más is osztozik, mindegy hogy azt a férfit, aki ezt okozza Bélának, Balázsnak, Ádámnak vagy éppen Gábornak hívják. Az ajánló is nagyon ideális "...és mindazoknak, akik szabadulni akarnak." Úgy tűnik mégsem vagyok egy ufó.
Persze volt jó is az elmúlt pár napban. Fürdöttem a barátnőm szeretetében, ami nagyon rám fért már, szeretek vele lenni, meg is állapítottuk, hogy nem is kellene sírnunk a pasik után, hiszen olyan jól megvagyunk mi nők együtt. Elköltöttem egy csomó pénzt, persze sok-sok "nélkülözhetetlen" dologra, de barátnőm azzal nyugtat, hogy még spóroltam is. :)
Pasi is akad, bár nem úgy, de hát ami késik nem múlik. Persze rögtön kettő, mert a baj csőstül jön, akkor miért ne jönne rögtön ebből is több egyszerre?
Pecáztam a Tisza parton, nem is gondoltam, hogy kicsiny kis falum ilyen szórakoztató programokat, sőt embereket is tartogat még nekem.
A nyelvvizsgára felkészülés is sokkal vonzóbb programnak tűnik, hogy ha egy srác felajánlja,hogy ingyen és bérmentve felkészít rá, főleg ha ilyen jó a tanár ;)
A boci szemű srác mindig a kukába kerül, de nap mint nap előmászik onnan, úgy tűnik nem szereti az ottani klímát, de mégis megáll a biztonságot rejtő kuka szélén és nem lép előrébb. Amikor már a mérleg nyele elpártolna tőle, mindig felbukkan és kedves dolgokat ír, pl hogy azért jön oda hozzám, hogy örüljek neki.
Szeretek vele beszélgetni, bár már nem úgy gondolok rá, mint előtte, nem a potenciális pasi jelöltet látom már benne, csak barátkozni akarok. Nem mintha nem lennének barátaim. Persze ha lépne, akkor szívesen táncba szállnék vele, de nem lép, megvárja míg más fogja ki a pecabotjával a beszélő aranyhalat.
A körmöm nagyon vicces és szép lett, barátnőm tervezte, így még jobban tetszik
.
Minden alakalommal, amikor hazafelé megyek a busszal, akkor azt figyelem, hogy hátha látom őt kilépni az ajtón, hiszen a busz a házuk előtt áll meg, de ez idáig sose láttam őt, ami kicsit el is keserített és egyben meg is nyugtatott.
Ez a tekintet már automatikussá vált, nem is jelentett az utóbbi időben semmit, odanéztem, konstatáltam, hogy megint nem láttam és már fordultam is vissza a saját gondolataimba.
De most,ugyan az a pulcsi, ugyan az a nadrág és egy új piros bicikli. Bicikli. Valahogy ez fájt benne a legjobban. A közösen vásárolt szép biciklit persze eladta, mert fájó emlékeket hordozott magával. Pedig azok az emlékek az én legszebbjeim, az én féltve őrzött kincseim. Ő pedig inkább lecserélte őket egy új pirosra, amivel egyedül élheti át azokat a perceket, amiket régen velem, és már sosem velem.
Nem bírtam, fojtogatott, úgy éreztem, hogy a buszon elszívták előlem az összes oxigént, hogy valaki a mellembe vágott, összepréselve a tüdőm, vagy csak egy spontán PTX lépett volna fel nálam.
Ő gyors volt és kecses, felállt a biciklin, minden mozdulata a kerón a régi. Láttam az arcát is, bár a busz és közte volt egy út, de a tekintete még is eljutott hozzám. Láttam a borostáját, amivel annyit küzdöttünk, láttam mindent ami kívülről ő, és láttam azt amit a külső takar. A mániát, a bicikli iránti szeretetet, hogy kompenzál valamit. És láttam magamat kívülről, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy egy embertől ennyire függök, hogy egy pillanatnyi "találkozás" ennyire ki tud készíteni.
A buszon próbáltam erős lenni, bár éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam, egyre jobban zsugorodtam és zsugorodtam, míg végül aprócska pontként bárki eltaposhatott volna.
A pályaudvaron leszállva eltört a mécses. Elő a telefon, gyorsan pötyögtem barátnőmnek a megrázkódtatást, remélve, hogy jól leszid, vagy egy mosolyt csal az arcomra. Szükségem volt arra, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül, ő ott van mellettem, mint ahogy én is próbálok ott lenni vele, amikor neki van valakire szüksége.
A fejem felett lévő felhőből eleredt az eső is, a telefonomat beborították a könnycseppjeim. Szégyeltem magam, de nem tudtam visszafojtani őket, már nem én uralkodtam felettük.
Ilyenkor eszembe jut az egyik volt évfolyam társam szavai, aki már nem él, hogy az ember mennyire összetett lény, hiszen ott van pl a könnycsatorna. Amikor nincs semmi problémánk, akkor normálisan működik, hiszen annak az lenne a funkciója, hogy kellőképpen nedvesen tartsa a szemet, nem árasztja el sok folyadékkal, de nem is hagyja szárazon azt, pont optimális fiziológiai állapotban. De ha a lelkünk fáj, akkor patakokban ömlik belőle a könny, pedig a szemnek nincs erre szüksége. Vajon miért van ez? Mert nem csak biológiai lények vagyunk, hanem érző lények. Bár 3 éve tanulok egészségügyet, mégsem tudok még mindig választ adni arra, hogy miért is sír az ember?
A kezem közé akadt egy könyv: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Ahogy olvastam egy az egybe önmagamra ismertem benne. először eszembe jutott, hogy aláhúzom azokat a részeket, amiket úgy érzem, hogy rólam és Róla írtak,de végül ráhagytam, hiszen kevesebb maradt volna a papíron tisztán, mint amit összefirkáltam volna. Ami a legfájdalmasabb volt a könyvben, az az a jelenet volt, amikor a pasi egy döglött sünnel állított be a lányhoz. Pont egy süni, ami a mi szerelmünk jelképévé vált számomra. Igen, az is meghalt, már régen döglött, a kukacoknak sincs már mit rágni rajta.
Oldalanként arcon csap a felismerés, hogy ez velem is megtörtént, hogy én is hasonló cipőben járok, de még a pasi leírása is egy az egyben illik Rá. A hangulata, a beszéde, ahogy velem bánt, a cipője, a magassága, minden.
De jó érzés is erről olvasni, hiszen ezáltal azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, nem tűnök ki annyira a tömegből, az én fájdalmamban más is osztozik, mindegy hogy azt a férfit, aki ezt okozza Bélának, Balázsnak, Ádámnak vagy éppen Gábornak hívják. Az ajánló is nagyon ideális "...és mindazoknak, akik szabadulni akarnak." Úgy tűnik mégsem vagyok egy ufó.
Persze volt jó is az elmúlt pár napban. Fürdöttem a barátnőm szeretetében, ami nagyon rám fért már, szeretek vele lenni, meg is állapítottuk, hogy nem is kellene sírnunk a pasik után, hiszen olyan jól megvagyunk mi nők együtt. Elköltöttem egy csomó pénzt, persze sok-sok "nélkülözhetetlen" dologra, de barátnőm azzal nyugtat, hogy még spóroltam is. :)
Pasi is akad, bár nem úgy, de hát ami késik nem múlik. Persze rögtön kettő, mert a baj csőstül jön, akkor miért ne jönne rögtön ebből is több egyszerre?
Pecáztam a Tisza parton, nem is gondoltam, hogy kicsiny kis falum ilyen szórakoztató programokat, sőt embereket is tartogat még nekem.
A nyelvvizsgára felkészülés is sokkal vonzóbb programnak tűnik, hogy ha egy srác felajánlja,hogy ingyen és bérmentve felkészít rá, főleg ha ilyen jó a tanár ;)
A boci szemű srác mindig a kukába kerül, de nap mint nap előmászik onnan, úgy tűnik nem szereti az ottani klímát, de mégis megáll a biztonságot rejtő kuka szélén és nem lép előrébb. Amikor már a mérleg nyele elpártolna tőle, mindig felbukkan és kedves dolgokat ír, pl hogy azért jön oda hozzám, hogy örüljek neki.
Szeretek vele beszélgetni, bár már nem úgy gondolok rá, mint előtte, nem a potenciális pasi jelöltet látom már benne, csak barátkozni akarok. Nem mintha nem lennének barátaim. Persze ha lépne, akkor szívesen táncba szállnék vele, de nem lép, megvárja míg más fogja ki a pecabotjával a beszélő aranyhalat.
A körmöm nagyon vicces és szép lett, barátnőm tervezte, így még jobban tetszik
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése