Sajnos nálam se olyan egyszerűen mennek a dolgok, ahogy én elképzelem. Vagyis, lehet, hogy minden oly könnyen jön, csak én bonyolítom túl. Nem kellene gondolkozni, ki kéne zárni mindent és mindenkit és csak kettőnkre koncentrálni.
Könnyedén kialakulnak bennem az érzések, hiszen már érzem és már tagadni se akarom magam előtt. Semmi értelme nem lenne annak, hiszen azzal csak magamtól vonom meg a boldogságot.
De. Mert mindig ott van a de a sorok végén.
A jó érzésekkel előjönnek az aggodalmak, a félelem.
Eddig nem kellett aggódnom, hiszen annyira közel van. Felpattanok a kis lila biciklimre és már ott is vagyok vele 2 perc múlva.
De visszatérve a félelemre. Ma aggódtam, féltem, féltettem. Lehet, hogy nem volt sok okom rá, de én mégis percenként pillanatottam az órámra, hogy mikor ér vajon vissza, hogy nem telt-e el túl sok idő azóta, hogy elment, hogy normális-e, hogy ilyen sokáig távol van, vagy már valami baj történt, karanbolozhatott-e vagy csak egyszerűen, lelkileg hogy érezheti magát.
Bennem volt az is, hogy nem felejtett-e el engem, hogy egyáltalán visszajön-e értem, vagy hiába várok rá.
Igazság szerint én is ott tartok, hogy félek, hogy a kiskertem üres marad nélküle, hogy valami történik és nem tér vissza hozzám. Szívesen raknék rá nyakörvet, de már azzal is megelégednék, ha az én nyakamon díszelegne egy, hogy magához láncoljon, hogy ne engedje rövidre a pórázt. Nem elenkeznék, még a farkamat is csóválnám.
Annyira könnyű valakit szeretni, de hogy azt igazán viszonozzák is, nem tudom, hogy mennyire lehetséges-e ez, de azért bízok benne.
Nem merem 100%-osan bele élni magam a boldogságba, mert annyira sok a seb a lelkemen, nem akarok még több törést, fájdalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése