Elképedve bámulok magam elé a tükörben. Ki a fene ez? Hogy jutottam el idáig? Tényleg ez vagyok én?
Kisírt szemek, nyúzott arc, egyre jobban mélyülnek a karikák a szemem alatt, hajam csapzott ( vajon fésülködtem ma?).
Ez vagyok én vasárnap este!
Nem merek már lassan tükörbe nézni, mert félek attól hogy mit látok.
Persze mások nem ezt látják, nem hagyom magam! Reggel szépen felkelek, csinos ruhát húzok, kisminkelem magam, felöltöm a legszebb mosolyom :) A mosolyom a védjegyem, mindenki arról ismer meg messziről.
Nincs nagyon olyan helyzet, amikor a szám nem felfelé görbül, igyekszem mindig a legpozitívabbnak festeni, még akkor is ha belülről már rohad a lelkem.
Nagyon kevés ember van, aki tényleg ismer, aki látja a lelkemet, mert ezt az álarcot viselem az emberek előtt. Nem akarom, hogy mögé lássanak, bár nem is hiszem, hogy túl sok embert érdekel, hogy mit is takar valójában. Mi értelme is lenne? Ki szeretne látni egy összetört, fájdalmas szellemet? Sokkal inkább vágynak az emberek a hazug jóra, mint az igazságra, ha az elszomorító. Én sem tudom, hogy mi is a jobb. Úgy élni, hogy boldog vagy, miközben minden, amit a szemedbe mondanak hazugság, amitől jó kedved lesz, az nem valós?! Vagy látni kezdetektől fogva a fájdalmas igazságot? Pillanatnyilag biztosan jobb a hazugság mögé rejtőzni, gyermeki álmokat ringatni, mint szembenézni a saját nyomoroddal.
Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnének, ha látnák ki is vagyok valójában, de ez úgy is nehéz lenne, mivel önkéntelenül falat emelek önmagam elé. Tessék csak pipiskedni, úgy se fogsz túl könnyen átlátni rajtam, magasra építettem azokat a bizonyos falakat. Pedig én szeretném, hogy belém lásson valaki.
Ő is csak azok után értett meg (talán még úgy sem értett meg, csak elfogadta az érzéseimet általa), hogy elolvasta a naplómat...
Kisírt szemek, nyúzott arc, egyre jobban mélyülnek a karikák a szemem alatt, hajam csapzott ( vajon fésülködtem ma?).
Ez vagyok én vasárnap este!
Nem merek már lassan tükörbe nézni, mert félek attól hogy mit látok.
Persze mások nem ezt látják, nem hagyom magam! Reggel szépen felkelek, csinos ruhát húzok, kisminkelem magam, felöltöm a legszebb mosolyom :) A mosolyom a védjegyem, mindenki arról ismer meg messziről.
Nincs nagyon olyan helyzet, amikor a szám nem felfelé görbül, igyekszem mindig a legpozitívabbnak festeni, még akkor is ha belülről már rohad a lelkem.
Nagyon kevés ember van, aki tényleg ismer, aki látja a lelkemet, mert ezt az álarcot viselem az emberek előtt. Nem akarom, hogy mögé lássanak, bár nem is hiszem, hogy túl sok embert érdekel, hogy mit is takar valójában. Mi értelme is lenne? Ki szeretne látni egy összetört, fájdalmas szellemet? Sokkal inkább vágynak az emberek a hazug jóra, mint az igazságra, ha az elszomorító. Én sem tudom, hogy mi is a jobb. Úgy élni, hogy boldog vagy, miközben minden, amit a szemedbe mondanak hazugság, amitől jó kedved lesz, az nem valós?! Vagy látni kezdetektől fogva a fájdalmas igazságot? Pillanatnyilag biztosan jobb a hazugság mögé rejtőzni, gyermeki álmokat ringatni, mint szembenézni a saját nyomoroddal.
Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnének, ha látnák ki is vagyok valójában, de ez úgy is nehéz lenne, mivel önkéntelenül falat emelek önmagam elé. Tessék csak pipiskedni, úgy se fogsz túl könnyen átlátni rajtam, magasra építettem azokat a bizonyos falakat. Pedig én szeretném, hogy belém lásson valaki.
Ő is csak azok után értett meg (talán még úgy sem értett meg, csak elfogadta az érzéseimet általa), hogy elolvasta a naplómat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése