Életképtelen, mindig ezt a jelzőt vágta a fejemhez Magány, amikor valamit magamtól nem voltam képes megtenni, ha másra támaszkodtam. "ne legyél már életképtelen!" Még mindig hallom a szavait a fülemben....
Na most bebizonyítottam, hogy igazán életképtelen vagyok :D Még jó, hogy nem fog erről ő hallani, hiszen már teljesen kitörölt az életéből....
Szegedre mentem volna a hétvégén egy buliba, de a buszt lekéstem amivel mentem volna, az volt az utolsó közvetlen járat. Így hát át kellett szállnom Vásárhelyen, ami ugye minden napos dolog számomra, már megszoktam, hogy buszoznom kell. Felszálltam az első buszra, ami beállt a megállóba, "Szeged-Orosháza" gyorsan fel is pattantam rá, az első helyre le is ültem ami szabad volt és már aludtam is (elég beteg voltam, gondoltam alszok egy fél órát gyorsan), kb 5 percig állt még a megállóban a busz, így addigra mélyen aludtam, amikor elindult. Kb 20 perc után ébredtem fel...Hát nem éppen Szeged fele tartottam :D
Gondoltam gyorsan leugrok a következő megállóban és a következő járattal visszamegyek. Nem volt következő busz...Ott álltam egyedül egy idegen faluban teljesen egyedül és azt se tudtam, hogy hol vagyok. végül felhívtam szüleimet, akik értem jöttek kocsival.
Még most is fogom a fejem, hogy mennyire életképtelen vagyok....
Bár ha jobban belegondolok tényleg az vagyok... Képtelen vagyok egyedül élni. Mindig kell valaki akire támaszkodhatok. Szükségem van arra az érzésre, hogy mindig áll mellettem valaki, aki segít nekem.
DE! Most jutottam el odáig, hogy azt érzem, hogy nem egy férfi kell mellém, hogy értékeljem az életet úgy, hogy nincs aki a szívem melengesse. Számomra ez nagy előrelépés.Persze még most is vágyom arra, hogy legyen valaki,akihez hozzábújhatok, aki megszorítja a kezemet, ha sírok, akkor mélyen a szemembe néz, és közli, hogy ne sírjak, mert attól neki is rossz kedve lesz , különben is sírás közben csúnya vagyok :D
Mégis azt érzem, hogy erre még van időm, nem kell sürgetnem, majd jön az magától.
Addig is kiélvezem azt, amit most nyújt nekem az élet, barátok, programok, esti hosszú beszélgetések.
Jó érzés, hogy nincs az időm beszabályozva, nem kell senkihez se alkalmazkodnom. Igaz, örülnék neki, ha lenne kihez alkalmazkodnom...:)
De nincs is értelme azon gondolkoznom, hogy mi lenne ha valakivel együtt lennék, amíg ő ott van a "helyén".
Sajnálom, hogy megbántottam legutóbb...nem akartam bántani. Az, hogy pont az ellentétét keresném egy fiúban, az tényleg igaz, de nem azért, mert nem felelt meg nekem, hanem azért, hogy ne emlékeztessen Rá.
Jobban belegondolva ez lehetetlen, hiszen ha nem hasonlítana rá, akkor pont azt nézném, hogy miben más, melyik a jobb...
Hát, remélem jobb lesz idővel....
Egyébként csináltattam egy új tetoválást :D Egy fecskét, ami Tatámat szimbolizálja, plusz kék, így a boldogság kék madarának is tekinthetjük :D Már is nagyon szeretem :)
Na most bebizonyítottam, hogy igazán életképtelen vagyok :D Még jó, hogy nem fog erről ő hallani, hiszen már teljesen kitörölt az életéből....
Szegedre mentem volna a hétvégén egy buliba, de a buszt lekéstem amivel mentem volna, az volt az utolsó közvetlen járat. Így hát át kellett szállnom Vásárhelyen, ami ugye minden napos dolog számomra, már megszoktam, hogy buszoznom kell. Felszálltam az első buszra, ami beállt a megállóba, "Szeged-Orosháza" gyorsan fel is pattantam rá, az első helyre le is ültem ami szabad volt és már aludtam is (elég beteg voltam, gondoltam alszok egy fél órát gyorsan), kb 5 percig állt még a megállóban a busz, így addigra mélyen aludtam, amikor elindult. Kb 20 perc után ébredtem fel...Hát nem éppen Szeged fele tartottam :D
Gondoltam gyorsan leugrok a következő megállóban és a következő járattal visszamegyek. Nem volt következő busz...Ott álltam egyedül egy idegen faluban teljesen egyedül és azt se tudtam, hogy hol vagyok. végül felhívtam szüleimet, akik értem jöttek kocsival.
Még most is fogom a fejem, hogy mennyire életképtelen vagyok....
Bár ha jobban belegondolok tényleg az vagyok... Képtelen vagyok egyedül élni. Mindig kell valaki akire támaszkodhatok. Szükségem van arra az érzésre, hogy mindig áll mellettem valaki, aki segít nekem.
DE! Most jutottam el odáig, hogy azt érzem, hogy nem egy férfi kell mellém, hogy értékeljem az életet úgy, hogy nincs aki a szívem melengesse. Számomra ez nagy előrelépés.Persze még most is vágyom arra, hogy legyen valaki,akihez hozzábújhatok, aki megszorítja a kezemet, ha sírok, akkor mélyen a szemembe néz, és közli, hogy ne sírjak, mert attól neki is rossz kedve lesz , különben is sírás közben csúnya vagyok :D
Mégis azt érzem, hogy erre még van időm, nem kell sürgetnem, majd jön az magától.
Addig is kiélvezem azt, amit most nyújt nekem az élet, barátok, programok, esti hosszú beszélgetések.
Jó érzés, hogy nincs az időm beszabályozva, nem kell senkihez se alkalmazkodnom. Igaz, örülnék neki, ha lenne kihez alkalmazkodnom...:)
De nincs is értelme azon gondolkoznom, hogy mi lenne ha valakivel együtt lennék, amíg ő ott van a "helyén".
Sajnálom, hogy megbántottam legutóbb...nem akartam bántani. Az, hogy pont az ellentétét keresném egy fiúban, az tényleg igaz, de nem azért, mert nem felelt meg nekem, hanem azért, hogy ne emlékeztessen Rá.
Jobban belegondolva ez lehetetlen, hiszen ha nem hasonlítana rá, akkor pont azt nézném, hogy miben más, melyik a jobb...
Hát, remélem jobb lesz idővel....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése