Pár hete, azt mondta nekem egy személy, hogy senkinek sincs párja, nincsen olyan ember, akit mellénk rendeltek volna, csak rengeteg lehetőség van, amit vagy észreveszünk vagy nem. Lehet, hogy mellettem is elsétált pár lehetőség az utóbbi 5 hónapban, csak én nem voltam elég nyitott rá.
Sok ember van, aki lehet, hogy illene hozzánk, csak nem jókor találkoztok. Sokan azt mondják, hogy felbontottam a kapcsolatomat, mert túl fiatalon találkoztunk, vagy találkozol valakivel, akivel összhangban lennétek, de még nem rég szakítottak vele, nem tudott még tovább lépni. Hiába tudtok éjszakánkon át beszélgetni, hiába bíztok meg egymásban, ha még nem esett át a gyászon. Igen, gyászon. Ha valaki, akit szeretünk elhagy, azt is ugyan olyan nehéz elengedni lelkileg, mint egy elhunyt személyt. Egyrészt még nehezebb is, mert benned van, hogy ezt ő választotta, ő hagyott el a saját döntése alapján, eldobott magától.
Másrészt még benned motoszkál a remény, hogy egyszer újra együtt lehettek, vagy legalább jó élete lesz.
Ez a halál esetén nem jöhet szóba.
Lehetőség. Nem olyan embert kell keresni, aki teljesen megfelel neked, hanem egy olyan embert, akiért érdemes formálódnod, akiben látod a lehetőséget a boldogsághoz, még ha tenned is kell érte sokat.
Sokszor mérlegelni is kell.
Én például tudom magamról, hogy nem bírom a távkapcsolatot. Ezért mielőtt érzelmileg belebonyolódnék valamibe, átgondolom, hogy később megfelelne-e nekem, vagy csak hírtelem érzem ezt jónak, működőnek.
Most is lett volna lehetőségem valakire, bár annyira nincs is messze, mégis olyan lenne, mint egy távkapcsolat, nagyon ritkán tudnánk találkozni. Nekem pedig az nem elég, önző vagyok.
Azt hiszem kicsit komolyodtam mellette (bár még az egyik énem mindig nagyon gyermeki), már nem ugrok bele egy olyan kapcsolatba azonnal, amit később megbánnék. Persze így is elképzelhető, hogy megbánok még sok-sok mindent az életembe, de akkor is jobb érzés lesz a lelkemnek, hogy legalább párszor átgondoltam a dolgokat és nem csak hirtelen felindulásból döntöttem mellette.
Eddig minden döntésemet a szívemmel hoztam meg, most már a mérleg nyelve nem billen ki ennyire drasztikusan. Azért igyekszem nem átesni a ló túl oldalára, próbálok a hátán fent maradni, bár lovagolni nem tudok...mindig is végletes ember voltam.
/és az el maradhatatlan mai japán számom :P
Sok ember van, aki lehet, hogy illene hozzánk, csak nem jókor találkoztok. Sokan azt mondják, hogy felbontottam a kapcsolatomat, mert túl fiatalon találkoztunk, vagy találkozol valakivel, akivel összhangban lennétek, de még nem rég szakítottak vele, nem tudott még tovább lépni. Hiába tudtok éjszakánkon át beszélgetni, hiába bíztok meg egymásban, ha még nem esett át a gyászon. Igen, gyászon. Ha valaki, akit szeretünk elhagy, azt is ugyan olyan nehéz elengedni lelkileg, mint egy elhunyt személyt. Egyrészt még nehezebb is, mert benned van, hogy ezt ő választotta, ő hagyott el a saját döntése alapján, eldobott magától.
Másrészt még benned motoszkál a remény, hogy egyszer újra együtt lehettek, vagy legalább jó élete lesz.
Ez a halál esetén nem jöhet szóba.
Lehetőség. Nem olyan embert kell keresni, aki teljesen megfelel neked, hanem egy olyan embert, akiért érdemes formálódnod, akiben látod a lehetőséget a boldogsághoz, még ha tenned is kell érte sokat.
Sokszor mérlegelni is kell.
Én például tudom magamról, hogy nem bírom a távkapcsolatot. Ezért mielőtt érzelmileg belebonyolódnék valamibe, átgondolom, hogy később megfelelne-e nekem, vagy csak hírtelem érzem ezt jónak, működőnek.
Most is lett volna lehetőségem valakire, bár annyira nincs is messze, mégis olyan lenne, mint egy távkapcsolat, nagyon ritkán tudnánk találkozni. Nekem pedig az nem elég, önző vagyok.
Azt hiszem kicsit komolyodtam mellette (bár még az egyik énem mindig nagyon gyermeki), már nem ugrok bele egy olyan kapcsolatba azonnal, amit később megbánnék. Persze így is elképzelhető, hogy megbánok még sok-sok mindent az életembe, de akkor is jobb érzés lesz a lelkemnek, hogy legalább párszor átgondoltam a dolgokat és nem csak hirtelen felindulásból döntöttem mellette.
Eddig minden döntésemet a szívemmel hoztam meg, most már a mérleg nyelve nem billen ki ennyire drasztikusan. Azért igyekszem nem átesni a ló túl oldalára, próbálok a hátán fent maradni, bár lovagolni nem tudok...mindig is végletes ember voltam.
/és az el maradhatatlan mai japán számom :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése