Menekülj az érzések elől!

Egy csajos este. Barátokkal, jó zene, ital, jó programok, vidámság. Kell ennél több?
Úgy tűnik telhetetlen vagyok.
Amikor minden nagyon jó, amikor tényleg úgy érzed, hogy sikerült kikapcsolnod, hogy az érzéseidet a hátad mögött tudtad hagyni egy estére, még olyankor se tudsz szabadulni tőle...
Próbálok menekülni, elfutni, rohanni, kitáncolni magamból mindazt ami nyomaszt.
Tényleg jól éreztem magam. A lányokkal úgy tűnt, hogy nagyon jó bulizni, mindenki jó kedvű volt, nem érdekelt senki és semmi, csak az ütemre figyeltem, táncolni jó!
DE, még ilyenkor se tudok elmenekülni az érzéseim elől. Sosem voltunk együtt bulizni, mégis vannak olyan számok, amik rá emlékeztetnek, pedig nem is együtt hallgattuk, csak akkor hallgattam, amikor tényleg boldog voltam Vele.
Persze ezeknek a számoknak pont egymás után kell megszólalniuk a buliban.
Hiába voltak azok ott, akiket szeretek, a barátnőm, csoporttársaim, arcok a suliból, hiába volt mindenki olyan vidám, nem tudtam másra koncentrálni, nem tudtam kiszakadni saját magamból. Fel se tűnt, hogy már nem táncolok, csak támasztottam a falat és néztem magam elé. Még furcsálltam is, hogy miért néznek rám ilyen furcsán a többiek, miért akarják, hogy táncoljak, hiszen azt csinálom, nem? Hát nem. Magamba roskadtam és csak mosolyogtam. Nem tudom, hogy miért mosolygok, amikor ennyire fáj,de jó érzés volt látni, hogy a többiek jó kedvűek. Nem voltam irigy, inkább melegséget éreztem, hogy legalább nekik jó :)
De ezt sokáig nem bírtam, önzőbb vagyok annál, hogy túl sokáig megelégedjek mások boldogságával, ha én ezt nem érezhetem át.
Ki kellett mennem, nem akartam, hogy lássák az érzéseimet, nem akartam bántani vele másokat, meg akartam tartani magamnak.
Menekültem. Telefon elő, Nana bekapcsol. Még mindig ez az egyetlen, ami ki tud szakítani a valóságból, ami ha nem is szünteti meg a fájdalmat a mellkasomban, de legalább kicsit feledteti.
Ekkor megjelent valaki....
Felettem magaslott és nézett. Nem értette, hogy miért vagyok egyedül, miért nézek animét egy buli kellős közepén? Jól esett, hogy ott volt, hogy nem engedte, hogy egymagam legyek. Beszélgettünk. Táncoltunk....
Nem tudta felfogni, hogy tudok mosolyogni, ha rossz kedvem van? Nem tudtam neki megmagyarázni, vagy csak nem akartam...
Örültem neki, hogy újra feltűnt az életembe, mert már kb 1 hónapja nem találkoztunk, bár többször keresett.
Mégsem tudok neki igazán örülni, hiszen holnap itt a hétvége és azt mondta, hogy találkozni akar velem, mégsem keresett azóta, én nem fogom őt.
Nem akarom, hogy bántson, de nagyon sebezhető vagyok most. Kívülről erősnek tűnök, de ez csak álca.
Nem akarok vele találkozni, amíg nem érzem, azt hogy tényleg engem akar. Bár találkozás nélkül ez kivitelezhetetlen. Nem hiszem, hogy olyan ember lennék, aki az első pár benyomás alapján szerethető lenne.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha nincs is ott, ha inkább végig nézek egy Nanát és visszamegyek csak bulizni.
Akkor most nem lenne min agyalni.
Szeretnék valakit magam mellé, de egy olyan személyt, aki komolyan vesz, aki tényleg, igazán tud szeretni engem és nem csak kalandra vágyik, olyanra vágyom akivel lehet tervezni, akár a jövőről együtt álmodozni.

Jobban belegondolva, jobb ha menekülök a valóság elől, ha beletemetkezek egy álomvilágba, mert az legalább nem tud bántani.
Persze nem áltatom magam, tudom, hogy nem jön el értem a japán hercegem (bár de jó lenne:P igaz se angolul, se japánul nem tudok, tehát nem is tudnék mit kezdeni vele :D ), de még csak abban se bízom, hogy egy olyan embert találok, mint amilyen az álmaimban él, már egy tört részével is megelégednék...

Szép álmokat! Neked is!