Virágzik a Szakura

Igaz a hó még mindig szakad, hideg van, előkerült újra a nagy kabát, nem tudok olyan cipőt húzni, ami ne ázna be, a szívemben ma mégis virágzott a szakura :) (cseresznyevirág )
Rég volt már, hogy ennyire pozitívan éljek meg egy napot. Persze még nincs itt a nyár a lelkemben, de kicsit már melegíti azt a gyenge Nap sugara. 

Dacolva a faggyal, ma úgy döntöttem, hogy igenis jól fogom érzeni magam, nem kavarhatja fel az érzelmi világomat semmi se. Most 22.42 van és jól vagyok, ilyen se volt mostanában :D Ez szokott a "depizős" idő lenni a bioritmusomba beiktatva....pff szánalmas :D

De hát mi is tud felvidítani egy nőt? Azt hiszem 3 dolog van, ami jó válasz erre: 1. pasi, 2. csoki, 3. vásárlás!!!
1.Hát pasi nincs a képben, nem élek ilyesmivel :D 
2.Csoki : próbálok kicsit fogyózni, mert feljött az utóbbi pár hónapban pár plusz kiló, valljuk be ha nincs egy olyan ember, aki motiváljon, akiért érdemes jó formában tartani magunkat, akkor mi nők hajlamosak vagyunk nem figyelni a súlyunkra, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy hoppá a kedvenc nagrágunk igen-igen szűkösen ér be bennünket. Így hát a csoki is kilőve.
3. Maradt a VÁSÁRLÁS! Ami ugye csak akkor az igazi, ha jó a társaság hozzá :) Hát ez tényleg az igazi volt :D  Köszönöm neked a mai napot barátosném :))Nagyon kevesen szeretnek velem vásárolni, mert válogatós vagyok, mindent leszólok, semmi se tetszik általában és őszintén elmondom, ha a másiknak nem áll jól valami, így sokszor bántok meg olyan embereket, akiket nem akarok.

Kevéske pénzből vettem 6 felsőt!!! Máskor ennyi pénzből egyet ha veszek, tehát eléggé sikeresnek mondható :D

A mai nap még 3 mangával is gazdagodtam, így 3 piros pontot még beírtam a képzeletbeli "jókedv ellenőrzőmbe" :) 

A nagy hóesésben botorkálva még egy gyönyörű kék szempárral is összefutottam az utcán, ami egy szép mosollyal társult. Sajnos csak egy pillanatra pillantottam meg, amikor elsuhant mellettem biciklin, mégis melegséggel töltött el. Utólag belegondolva túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki, hiszen mégsem ahhoz az emberhez tartozott, akire én gondoltam, de legalább jó ürügy volt ez, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele :D Tehát lehet, hogy mégis sokat fog jelenteni az a szép kék idegen szempár, ami az ő szeméhez hasonlít ;) Azt hiszem egy csillagot is írhatok a piros pontok mellé :)

Egy szép új virágos táska figyel az asztalomról, ami inkább illik az új barátosnémhoz, mint hozzám, de sokkal jobb ezt nézni, mint egy zord képet a falon. Azt hiszem ma mindent nagyon szépnek látok :)))

Remélem sokáig lesz ilyen szép, illatos szakurával teli lelkem kertje:)

Kívül belül cseresznyevirágos vagyok ma :D

Lehetőség

Pár hete, azt mondta nekem egy személy, hogy senkinek sincs párja, nincsen olyan ember, akit mellénk rendeltek volna, csak rengeteg lehetőség van, amit vagy észreveszünk vagy nem. Lehet, hogy mellettem is elsétált pár lehetőség az utóbbi 5 hónapban, csak én nem voltam elég nyitott rá.
Sok ember van, aki lehet, hogy illene hozzánk, csak nem jókor találkoztok. Sokan azt mondják, hogy felbontottam a kapcsolatomat, mert túl fiatalon találkoztunk, vagy találkozol valakivel, akivel összhangban lennétek, de még nem rég szakítottak vele, nem tudott még tovább lépni. Hiába tudtok éjszakánkon át beszélgetni, hiába bíztok meg egymásban, ha még nem esett át a gyászon. Igen, gyászon. Ha valaki, akit szeretünk elhagy, azt is ugyan olyan nehéz elengedni lelkileg, mint egy elhunyt személyt. Egyrészt még nehezebb is, mert benned van, hogy ezt ő választotta, ő hagyott el a saját döntése alapján, eldobott magától.
Másrészt még benned motoszkál a remény, hogy egyszer újra együtt lehettek, vagy legalább jó élete lesz.
Ez a halál esetén nem jöhet szóba.

Lehetőség. Nem olyan embert kell keresni, aki teljesen megfelel neked, hanem egy olyan embert, akiért érdemes formálódnod, akiben látod a lehetőséget a boldogsághoz, még ha tenned is kell érte sokat.
Sokszor mérlegelni is kell.
Én például tudom magamról, hogy nem bírom a távkapcsolatot. Ezért mielőtt érzelmileg belebonyolódnék valamibe, átgondolom, hogy később megfelelne-e nekem, vagy csak hírtelem érzem ezt jónak, működőnek.
Most is lett volna lehetőségem valakire, bár annyira nincs is messze, mégis olyan lenne, mint egy távkapcsolat, nagyon ritkán tudnánk találkozni. Nekem pedig az nem elég, önző vagyok.


Azt hiszem kicsit komolyodtam mellette (bár még az egyik énem mindig nagyon gyermeki), már nem ugrok bele egy olyan kapcsolatba azonnal, amit később megbánnék. Persze így is elképzelhető, hogy megbánok még sok-sok mindent az életembe, de akkor is jobb érzés lesz a lelkemnek, hogy legalább párszor átgondoltam a dolgokat és nem csak hirtelen felindulásból döntöttem mellette.
Eddig minden döntésemet a szívemmel hoztam meg, most már a mérleg nyelve nem billen ki ennyire drasztikusan. Azért igyekszem nem átesni a ló túl oldalára, próbálok a hátán fent maradni, bár lovagolni nem tudok...mindig is végletes ember voltam.

 
/és az el maradhatatlan mai japán számom :P

Szeretem

Megtettem, mindent elégettem, de most olyan nagy az üres hely a falamon, hiába vettem le a képet a falról, a helye még mindig ott van. Még a héten keresek valamit, amivel befedhetem az üres részt a falon és bizakodok benne, hogy a szívemben is nemsokára kisebb lesz az a hely, amit neki szántam és szépen lassan összezsugorodik olyan apróra, hogy az ne okozzon később fájdalmat.
Gyengébb vagyok, mint gondoltam. Mosolyogva kezdtem el tépni anyum előtt a rajzott, sütött rólam az önelégültség, de ott kellett hagynom őt, nem akartam, hogy lássa, ahogy kibuggyannak a könnyek a szememből.Letiltottam gmailről is, most már nem tudom figyelni, hogy mikor zöldül fel a pötty a neve mellett, nem érzek késztetést, hogy írjak neki.
A képei még a gépemen vannak, ahhoz még nem volt erőm, hogy letöröljem őket, szükségem van egy kapaszkodóra, de nem nyitom meg őket...Remélem pár nap múlva gyűjtök annyi erőt, hogy azokat is végleg letörölhessem. Most még gyenge vagyok hozzá.

Lett volna ma egy "randim", de nem mentem el.

Beleolvasva az eddigi bejegyzéseimbe csupa-csupa negatív dolgot írtam.
Ezért elhatároztam, hogy kicsit jobb kedvem legyen és ne csak nyafogjak itt, leírom hogy miket szeretek az életben. :) Bár ez elég elcsépelt és kislányos ( én meg ugye már szörnyen nagylány vagyok már :D ), ettől függetlenül most erre van szükségem. :)

Tehát !

<3 Szeretem/ Szeretek:

-A családomat
- anyuval esténként sorozatozni
-bátyámmal beszélgetni, hülyéskedni
- animéket, doramákat nézni
- a sírós történeteket
- a maru maru mori mori-ra táncolni, főleg azzal,aki megmutatta a számot ( vagy csak beszélgetni vele, mert mindig felvidít)
- a "régi" barátnőmet a fősuliról, mert  nála nincs tabu téma :D
- a csoportból a barátnőimet, mert ismernek, és megértenek
-táncolni, bár egyáltalán nem tudok
- japán számokat énekelni a szobában, amit még annyira se tudok :D
- beszélgetni, beszélni, hosszú monológokat ontani magamból
- zumbázni
- tanítani (matekot, mert abban érzem az alkotás örömét, hogy na csak kijött a megoldás, mégis csak tudunk valamit :) )
- Sütikét a sünimet 
- a gyerekeket
- saját családról álmodozni
- japán nyelvet ( igaz kb egy szót se értek, de mégis zene füleimnek)
- túrógombócot
- epres cappy-t
- mézkúpot (hódmezővásárhelyi fincsi süti)
- Nana-t
- Hana Yori Dango-t
- japán zenét
- mangákat
- tetoválásokat (sajátjaimat és másokét is)
- cseresznyevirágot
- Japánt (igen, minden második Japánhoz kapcsolódik XD)
-  csokit, minden mennyiségben
- SMS-t kapni
- Mayo Chix-et
- fülbevalókat
- kitűnni a tömegből
 -sminkelni *.*
- színes cuccokat
- öltözködni
- vásárolni
- mosolyogni, nevetni, mosolyogtatni, nevettetni
- a szép szemeket ( lehet barna, kék, zöld, csak szépen nézzen rám:)))))
- SZERETNI és SZERETVE LENNI <3

És ezt a számot: :P

Tűz

Most ott tartok, hogy el akarom felejteni őt. Hiszen mit érek el azzal, hogy sóvárgok utána? Nem a magány miatt érzem rosszul magam, hanem a hiánya miatt érzett fájdalom az oka. Nem az bánt, hogy senki sincs mellettem, hanem az, hogy Ő nincs.
Azt hiszem mindez azért van, mert  nem tudtam normálisan lezárni magamban, mert nem adott esélyt rá.
Nem tudott a szemembe nézni és nyíltan vallani az érzéseiről, inkább megfutamodott és az internet adta lehetőség mögé bújva, személytelenül írta meg, hogy nem akar többé már semmit. Ez fáj a legjobban benne, hogy ennyire félt tőlem, hogy nem merte elmondani szemtől szembe.

Ezért eldöntöttem, ha már ő nem adott lehetőséget,arra,hogy közösen zárjuk le a kapcsolatunkat, akkor egyedül kell megtennem amit csak tudok.
Még mindig a falamon van a rajza, ami őt szimbolizál, így kicsit olyan, mintha egy része itt lenne. A mozijegyek, árcímkék, belépők, minden ami a régi emlékeket felidézi egy dobozban vannak összegyűjtve.
Holnap fogom mindet és elégetem. Nem kell, hogy minden nap ezeket lássam, már az emlékekre sincs szükségem. Még hosszú az életem, remélhetőleg lesz még sok-sok szép pillanat az életemben, ami tovább visz, nem csak a vele töltött időre kell támaszkodnom. Lesz még sok újdonság, amit a későbbiekben mankóként használhatok.
Emlékek nélkül elveszünk, de meg kell válogatni, hogy melyek azok az emlékek, amikkel együtt akarunk élni és mik azok, amiket érdemes inkább elégetni, egy dobozba rejteni mindet és az elmém olyan sötét zugába dugni, ahol nem járok túl sűrűn.
Remélem a tisztító tűz segíteni fog a felejtésben...és nem fogok nagy tüzet okozni :D

Úgy érzem ezek után nyitott leszek másra is, mivel szükségem van egy társra. Nem keresem görcsösen, de azért várom, hogy belépjen az életembe valaki, aki hoz egy kis boldogságot.
Nem akarom őt mással pótolni.Szerintem ez nem igaz, hogy senki se pótolhatatlan. Mindenki az.
Nem egy pótlékot szeretnék, aki segít a felejtésbe, hanem egy olyan embert, aki kitölti az űrt, aki miatt felragyog a nap, hónapok után újra telihold lesz az égen.
Nem akarom ugyan azokat az érzéseket mással megélni, ugyan olyan programokat csinálni, ugyan arról beszélgetni. Minden szerelem más, nem szerethetünk két embert ugyan azzal az érzéssel. Nem akarok jobb embert találni, se rosszabbat, hiszen ő jó volt, nagyon is jó.
 Így tényleg nem csak egy pótlék lenne....
Ezért égjen a tűz, égjenek el a fájó emlékek!

Menekülj az érzések elől!

Egy csajos este. Barátokkal, jó zene, ital, jó programok, vidámság. Kell ennél több?
Úgy tűnik telhetetlen vagyok.
Amikor minden nagyon jó, amikor tényleg úgy érzed, hogy sikerült kikapcsolnod, hogy az érzéseidet a hátad mögött tudtad hagyni egy estére, még olyankor se tudsz szabadulni tőle...
Próbálok menekülni, elfutni, rohanni, kitáncolni magamból mindazt ami nyomaszt.
Tényleg jól éreztem magam. A lányokkal úgy tűnt, hogy nagyon jó bulizni, mindenki jó kedvű volt, nem érdekelt senki és semmi, csak az ütemre figyeltem, táncolni jó!
DE, még ilyenkor se tudok elmenekülni az érzéseim elől. Sosem voltunk együtt bulizni, mégis vannak olyan számok, amik rá emlékeztetnek, pedig nem is együtt hallgattuk, csak akkor hallgattam, amikor tényleg boldog voltam Vele.
Persze ezeknek a számoknak pont egymás után kell megszólalniuk a buliban.
Hiába voltak azok ott, akiket szeretek, a barátnőm, csoporttársaim, arcok a suliból, hiába volt mindenki olyan vidám, nem tudtam másra koncentrálni, nem tudtam kiszakadni saját magamból. Fel se tűnt, hogy már nem táncolok, csak támasztottam a falat és néztem magam elé. Még furcsálltam is, hogy miért néznek rám ilyen furcsán a többiek, miért akarják, hogy táncoljak, hiszen azt csinálom, nem? Hát nem. Magamba roskadtam és csak mosolyogtam. Nem tudom, hogy miért mosolygok, amikor ennyire fáj,de jó érzés volt látni, hogy a többiek jó kedvűek. Nem voltam irigy, inkább melegséget éreztem, hogy legalább nekik jó :)
De ezt sokáig nem bírtam, önzőbb vagyok annál, hogy túl sokáig megelégedjek mások boldogságával, ha én ezt nem érezhetem át.
Ki kellett mennem, nem akartam, hogy lássák az érzéseimet, nem akartam bántani vele másokat, meg akartam tartani magamnak.
Menekültem. Telefon elő, Nana bekapcsol. Még mindig ez az egyetlen, ami ki tud szakítani a valóságból, ami ha nem is szünteti meg a fájdalmat a mellkasomban, de legalább kicsit feledteti.
Ekkor megjelent valaki....
Felettem magaslott és nézett. Nem értette, hogy miért vagyok egyedül, miért nézek animét egy buli kellős közepén? Jól esett, hogy ott volt, hogy nem engedte, hogy egymagam legyek. Beszélgettünk. Táncoltunk....
Nem tudta felfogni, hogy tudok mosolyogni, ha rossz kedvem van? Nem tudtam neki megmagyarázni, vagy csak nem akartam...
Örültem neki, hogy újra feltűnt az életembe, mert már kb 1 hónapja nem találkoztunk, bár többször keresett.
Mégsem tudok neki igazán örülni, hiszen holnap itt a hétvége és azt mondta, hogy találkozni akar velem, mégsem keresett azóta, én nem fogom őt.
Nem akarom, hogy bántson, de nagyon sebezhető vagyok most. Kívülről erősnek tűnök, de ez csak álca.
Nem akarok vele találkozni, amíg nem érzem, azt hogy tényleg engem akar. Bár találkozás nélkül ez kivitelezhetetlen. Nem hiszem, hogy olyan ember lennék, aki az első pár benyomás alapján szerethető lenne.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha nincs is ott, ha inkább végig nézek egy Nanát és visszamegyek csak bulizni.
Akkor most nem lenne min agyalni.
Szeretnék valakit magam mellé, de egy olyan személyt, aki komolyan vesz, aki tényleg, igazán tud szeretni engem és nem csak kalandra vágyik, olyanra vágyom akivel lehet tervezni, akár a jövőről együtt álmodozni.

Jobban belegondolva, jobb ha menekülök a valóság elől, ha beletemetkezek egy álomvilágba, mert az legalább nem tud bántani.
Persze nem áltatom magam, tudom, hogy nem jön el értem a japán hercegem (bár de jó lenne:P igaz se angolul, se japánul nem tudok, tehát nem is tudnék mit kezdeni vele :D ), de még csak abban se bízom, hogy egy olyan embert találok, mint amilyen az álmaimban él, már egy tört részével is megelégednék...

Szép álmokat! Neked is!

Álom

Ma megnéztem a Hana Yori Dango A film-et. Végig azon gondolkoztam, hogy van-e értelme annak, hogy ezt a végére megcsinálták, vagy jobb lett volna, ha úgy hagyják ahogy a második évad befejeződik, hiszen már az is egy happy end lett. Sok idiótaságot szőttek bele, maga a sztori sem volt az igazi, mégis úgy érzem, hogy örülök neki, hogy megnéztem.
Más nem sokat tanulhattam belőle.
Rájöttem, hogy miért is jó ez így minden ahogy van, miért nem lenne jó, ha újra feltűnne Magány.
A fő témája a filmnek az volt, hogy kinek mi az álma az életben. Én sosem voltam része az álmának, még csak a háttérben se húzódtam meg egy kis árnyék formájában....
Csak elrontanám az életét azzal, hogy miattam nem követheti az álmait, és én sem lennék boldog egy olyan ember mellett, aki nem rólam álmodott. Neki nem fér bele az életébe egy olyan nő mint én. Földhöz ragadott vagyok, nem tudok vele együtt szárnyalni, én pedig nem akarom letörni a szárnyait. Remélem egyszer megtanul repülni...
Mi értelme is lenne leragadni egy olyan férfi mellett, aki úgy gondolja, hogy nem fér meg az életében egy család, aki ennyire ellentétesen gondolkodik mint én? Nagyon naiv voltam, ha úgy gondoltam, hogy ő lehet az én végzetem. Ahhoz arra lenne szükség, hogy mindketten egymásról álmodjunk, az nem elég, ha én álmodok vele.
 De hát ezt már a drága Nanában is megmondták :D "A merőben eltérő jövőkép jó válóok!"

Addig is, a türelem erény :) Csak jajjj én nagyon türelmetlen vagyok :D
De hiszek benne, hogy eljön valaki, aki tényleg Rólam álmodik :)
Hiszen én mindig is csak arról álmodtam, hogy szeressenek és szerethessek! 

Tükör

Elképedve bámulok magam elé a tükörben. Ki a fene ez? Hogy jutottam el idáig? Tényleg ez vagyok én?
Kisírt szemek, nyúzott arc, egyre jobban mélyülnek a karikák a szemem alatt, hajam csapzott ( vajon fésülködtem ma?).
Ez vagyok én vasárnap este!
Nem merek már lassan tükörbe nézni, mert félek attól hogy mit látok.
Persze mások nem ezt látják, nem hagyom magam! Reggel szépen felkelek, csinos ruhát húzok, kisminkelem magam, felöltöm a legszebb mosolyom :) A mosolyom a védjegyem, mindenki arról ismer meg messziről.
Nincs nagyon olyan helyzet, amikor a szám nem felfelé görbül, igyekszem mindig a legpozitívabbnak festeni, még akkor is ha belülről már rohad a lelkem. 
Nagyon kevés ember van, aki tényleg ismer, aki látja a lelkemet, mert ezt az álarcot viselem az emberek előtt. Nem akarom, hogy mögé lássanak, bár nem is hiszem, hogy túl sok embert érdekel, hogy mit is takar valójában. Mi értelme is lenne? Ki szeretne látni egy összetört, fájdalmas szellemet? Sokkal inkább vágynak az emberek a hazug jóra, mint az igazságra, ha az elszomorító. Én sem tudom, hogy mi is a jobb. Úgy élni, hogy boldog vagy, miközben minden, amit a szemedbe mondanak hazugság, amitől jó kedved lesz, az nem valós?! Vagy látni kezdetektől fogva a fájdalmas igazságot? Pillanatnyilag biztosan jobb a hazugság mögé rejtőzni, gyermeki álmokat ringatni, mint szembenézni a saját nyomoroddal.
Nem hiszem, hogy túl sokan szeretnének, ha látnák ki is vagyok valójában, de ez úgy is nehéz lenne, mivel önkéntelenül falat emelek önmagam elé. Tessék csak pipiskedni, úgy se fogsz túl könnyen átlátni rajtam, magasra építettem azokat a bizonyos falakat. Pedig én szeretném, hogy belém lásson valaki.
Ő is csak azok után értett meg (talán még úgy sem értett meg, csak elfogadta az érzéseimet általa), hogy elolvasta a naplómat...

Miértek sora

Tényleg elegem van.....
Miért van az, hogy mindig minden ugyan oda vezet????
Miért nem tudok legalább egy embert megismerni, aki nem ismeri a többi ismerősömet, de legfőképpen Őt?
Miért kell mindig szembesülnöm a dolgokkal mások által?
Miért találok képet róla egy új ismerősnél?

Miért van ennyi miért????

Azt ígérted, hogy teljesen törlöd magad az életemből, akkor MIÉRT van ez, hogy ha kidobok valamit az ajtón, akkor az szüntelenül visszamászik az ablakon?

Nem akarlak már látni, még képeken se....mégis elmentem rögtön a képet,amit most találtam rólad. Érdekes látni, hogy így néztél ki akkor, mikor megismertelek. Miért fáj még mindig? Miért nem tudok inkább nevetni az egészen, vagy csak közönyösen átnézni rajta? Miért nem tudom egy vállrándítással elintézni a dolgokat? Miért nem pereg le rólam minden olyan könnyen, mint másokról? Miért kell ennyi idő hozzá?
Tényleg nem akarlak már látni? És én ezt őszintén, el is hiszem? Miért akarom mindig becsapni magam?
Tényleg "visszatolja az ördög talicskán"?
A sok miértre úgy sem kapok választ, azért remélem egyszer minden a helyére kerül....
Már megint nem alszok....

ELÉG LEGYEN MÁR!!! Mássz ki a fejemből!!!!

Este...

Elegem van! Nem akarok több estét!!!!
Hiszen mindig ez van...Napközben jól érzem magam, sokat nevetek, kívülről teljesen kiegyensúlyozott lánynak tűnik. Életvidám vagyok, sokat hülyéskedek, de sajnos belülről emésztenek az érzések....

Olyan jó volt pedig a mai nap is...Manapság már az ilyen apró dolgoknak is úgy tudok örülni :)
Kiderült, hogy a német órán a társam nem is lány, hanem egy srác, aki még helyes is, ez már alapból dobott egyet a hangulatomon.
Ezután Szegedre mentünk kis családdal vásárolni, ha már ott voltam beugrottam egy anime találkozóra is (ami szörnyűűűűű volt). Ezután elmentem az újdonsült barátosnémhoz a munkahelyére.
Lehet, hogy nagyon kevés igazán jó dolog történik az életemben, ezért tud feldobni ennyire egy ilyen találkozó is. Végül is mindegy, a lényeg, hogy örülök annak, hogy belépett az életembe és sok vidám órát varázsol számomra. Köszönöm.

Mégis, hiába éreztem magam jól napközben, ha ilyenkor mindig hullámzom.
Amikor másokkal vagyok, másról beszélgetek, elterelődik a figyelmem, nem gondolkozok annyit.
Ilyenkor pedig nem tudok mit tenni, egyszerűen rám tör a magány. Nem akar elengedni, úgy érzem megfojt.
Küszködöm a könnyeimmel, pedig már többször megfogadtam magamnak, hogy nem fogok többé miatta sírni, hiszen nem is érdemli meg.
Felesleges ígéreteket tennem önmagamnak, ha úgysem fogadom meg. Próbálok az egész világnak hazudni, még magamnak is, de ilyenkor este már nincs erőm ehhez.
Igénylem a szeretet, a törődést. Azt szeretném, hogy valaki úgy érezze, hogy fontos vagyok neki. Szeretnék valakinek a mindene lenni. Olyan nagy kérés ez?
Úgy tűnik igen.

Próbálom terelni a gondolataimat, animéket, filmeket nézek, de hát mindenről csak Ő jut az eszembe, reménytelen eset vagyok.
Utálom az estéket...Most is csak nézegetem a gyűrűmet. Tényleg csak azért hordom újra,mert szép, mert én választottam? Hiszen tudom, attól hogy a kezemen hordom, amit igazán szimbolizál, az már rég megkopott, elenyészett.
Nem emlékszem, hogy mikor aludtam utoljára egy jót, pedig szeretek aludni...

De tudom hogy jobb lesz, csak pozitívan, pozitívan, pozitívan!!! :)
Ha nagyon hiszek benne, akkor megkaphatom, ugye? Én igazán hiszek benne :)
Lassan jön a jó idő, remélem elhozza a boldogságomat is :)

Megcsalás, nem ámítás...

Ma sokat gondolkoztam a megcsaláson.
 Én még soha nem csaltam meg senkit, és nem is hiszem, hogy valaha, is elő fog fordulni, nem fér bele az értékrendembe. Sokszor még attól is lelkiismeret furdalásom van, ha csak a szemeimmel vetkőztetek le egy férfit, ha csak a képzeletemben játszok vele, miközben valaki más áll mellettem, vagy csak egyszerűen vár otthon.
Nem tudnék megcsalni senkit, mert én csak olyan mellett tudok megmaradni akit szeretek, különben idegesítene az illető. Ha pedig én valakit szeretek, akkor meg se fordul a fejembe, hogy valaki mással legyek úgy, az egész világot elvakítja a szerelem ragyogása, még ha az fájdalmas is. Észre se veszem, ha egy nagyon jó képű srác megy el mellettem, mert olyankor senki mást nem figyelek, csakis ő járhat a fejemben.
Ha már elgondolkozok azon, hogy milyen lenne valaki mással, akkor már ott baj van.
Persze nem azt mondom, hogy még nem fordult ilyen elő, de akkor vagy vég lett a kapcsolatomnak, mert hallgattam a hangra a buksimban, hogy "hoppá, neked máson jár az agyad, lépj le!", vagy tett azért a társam, hogy visszakerüljön a helyére a szerelmem a képzeletbeli trónomra a szívemben.

Valahogy a férfiak könnyebben csalják meg a nőket, mint fordítva. Azt hiszem ez azért van, mert nekik a sex egy sokkal ösztönösebb dolog, mint a nőknél. Legalábbis nekem  ahhoz szerelem kell, hogy az jó legyen, nem elég a vágy.
Így a férfiak sokszor magyarázzák is ezzel az "esetet", hogy csak elragadta a hév, csak beindult benne a vad, vadásznia kellett, de nem jelentett ez neki semmit, ugyan úgy a barátnőjét szereti.
Nem hiszem, hogy én ezt meg tudnám bocsájtani. Úgy gondolom, hogy ha valaki igazán szereti a másikat, akkor nem lenghet ki még egy nagyon vonzó ajánlat miatt sem.
Különben is ennél még az én büszkeségem is nagyobb. Nem tudnám elviselni, hogy ennyire megaláztak, földbe tiportak és ami a legfontosabb, ennyire pótolható vagyok?!
Pedig már rég nem vagyok egy büszke ember. Sokszor ereszkedtem már le a földre, csak azért, hogy bizonyítsam az érzéseimet. Nem hiszem, hogy megérte megalázkodni, meztelenre vetkőzni, hogy lássa a lelkem valóját. Miért is érte volna meg, ha ugyan úgy eldobta magától, így csupaszon még jobban fáj, mélyebb sérüléseket okozott a földre érkezés, mintha lett volna egy réteg rajtam, ami megvédhet....

Hana Yori Dango

Mindig nagy hatással van rám egy-egy anime, kivételesen most élő szereplős doramat néztem, de nem bántam meg :)
Tipikusan az a lány vagyok, aki elhasznál pár papízsepit egy szép film alatt, de ritka az ilyen, amikor ennyire mélyről fakad a sírás, mint ezt a sorozatot nézve.
Valószínűleg azért éreztem ennyire át, mert szeretném, hogy velem is ez megtörténjen, szeretném, hogy legyen valaki, aki ennyi mindent megtesz értem. Bár úgy gondolom ez minden nő vágya.
Kicsit hasonlónak látom a kapcsolatomat Magánnyal....Szeretnék én is a végzete lenni, hogy azt érezze, hogy senki mást nem tud szeretni csak engem. De nem lehetek ennyire önző!
El kell fogadnom, hogy nélkülem is teljes, boldog életet tud élni.
Mi is sok fájdalmat okoztunk egymásnak,mint a Hana Yoriban a szereplők, csak ezt ő nem tudta elfogadni.
Én vállalnám a szenvedést is, ha tudom, hogy ennek ellenére boldog lehetek.
Boldogság? Rég nem éreztem már igazán. Sokszor voltam az utóbbi időben jó kedvű, felhőtlen, vidám, de boldog? Nem, azt nem mondhatom el magamról.
Örülök , ha találkozok egy barátnőmmel, ha a sünim édes néz rám (aki remélhetőleg anyuka lesz, éppen dolgozik a témán;), ha egy Captain Morgen-es kalapba bulizhatok egy nagyon jó fej csajszival, akit még alig ismerek, mégis közel érzem magamhoz, ha olvasok egy jó könyvet, ha animét nézek (L), ha anyummal összebújva sorozatozunk esténként, amikor bátyámmal beszélgetek, ha zumbázni megyek, ha eszek egy csoki, ha sokáig alhatok, ha bulizok egy jót, ha megismerek új embereket és még hosszan-hosszan sorolhatnám.
De ez nem elég azt hiszem a boldogsághoz. Még csak meg se közelíti a teliholdat....de azért jól érzem magam :)

Na de elég volt az önsajnálatból mára :D

A kedvenc jelenetem <3

Életképtelen...

Életképtelen, mindig ezt a jelzőt vágta a fejemhez Magány, amikor valamit magamtól nem voltam képes megtenni, ha másra támaszkodtam. "ne legyél már életképtelen!" Még mindig  hallom a szavait a fülemben....

Na most bebizonyítottam, hogy igazán életképtelen vagyok :D Még jó, hogy nem fog erről ő hallani, hiszen már teljesen kitörölt az életéből....

Szegedre mentem volna a hétvégén egy buliba, de a buszt lekéstem amivel mentem volna, az volt az utolsó közvetlen járat. Így hát át kellett szállnom Vásárhelyen, ami ugye minden napos dolog számomra, már megszoktam, hogy buszoznom kell. Felszálltam az első buszra, ami beállt a megállóba, "Szeged-Orosháza" gyorsan fel is pattantam rá, az első helyre le is ültem ami szabad volt és már aludtam is (elég beteg voltam, gondoltam alszok egy fél órát gyorsan), kb 5 percig állt még a megállóban a busz, így addigra mélyen aludtam, amikor elindult. Kb 20 perc után ébredtem fel...Hát nem éppen Szeged fele tartottam :D
Gondoltam gyorsan leugrok a következő megállóban és a következő járattal visszamegyek. Nem volt következő busz...Ott álltam egyedül egy idegen faluban teljesen egyedül és azt se tudtam, hogy hol vagyok. végül felhívtam szüleimet, akik értem jöttek kocsival.
Még most is fogom a fejem, hogy mennyire életképtelen vagyok....

Bár ha jobban belegondolok tényleg az vagyok... Képtelen vagyok egyedül élni. Mindig kell valaki akire támaszkodhatok. Szükségem van arra az érzésre, hogy mindig áll mellettem valaki, aki segít nekem.
DE! Most jutottam el odáig, hogy azt érzem, hogy nem egy férfi kell mellém, hogy értékeljem az életet úgy, hogy nincs aki a szívem melengesse. Számomra ez nagy előrelépés.Persze még most is vágyom arra, hogy legyen valaki,akihez hozzábújhatok, aki megszorítja a kezemet, ha sírok, akkor mélyen a szemembe néz, és közli, hogy ne sírjak, mert attól neki is rossz kedve lesz , különben is sírás közben csúnya vagyok :D
Mégis azt érzem, hogy erre még van időm, nem kell sürgetnem, majd jön az magától.
Addig is kiélvezem azt, amit most nyújt nekem az élet, barátok, programok, esti hosszú beszélgetések.
Jó érzés, hogy nincs az időm beszabályozva, nem kell senkihez se alkalmazkodnom. Igaz, örülnék neki, ha lenne kihez alkalmazkodnom...:)
De nincs is értelme azon gondolkoznom, hogy mi lenne ha valakivel együtt lennék, amíg ő ott van a "helyén".
Sajnálom, hogy megbántottam legutóbb...nem akartam bántani. Az, hogy pont az ellentétét keresném egy fiúban, az tényleg igaz, de nem azért, mert nem felelt meg nekem, hanem azért, hogy ne emlékeztessen Rá.
Jobban belegondolva ez lehetetlen, hiszen ha nem hasonlítana rá, akkor pont azt nézném, hogy miben más, melyik a jobb...
Hát, remélem jobb lesz idővel....

Egyébként csináltattam egy új tetoválást :D Egy fecskét, ami Tatámat szimbolizálja, plusz kék, így a boldogság kék madarának is tekinthetjük :D Már is nagyon szeretem :)

NANA

A kedvenc animém a Nana :)

(Aki nem ismerné a történetet, annak itt egy kis leírás róla :http://nemcsakmangak.blogspot.hu/2010/09/nana-anime.html)

De miért éppen ez, miért van ekkora hatással rám?

Ha meghallok belőle egy zenét rögtön gombóccá szűkül a gyomrom, azt érzem, hogy sírnom kell vagy éppen elnevetem magam rajta :) 

Nem egyszer néztem meg, már nem is tudom pontosan, hogy hányszor láttam, de minden egyes megnézésekor kapok valami újat általa.

De akkor miért is pont ez a történet? 

Két húszon éves lány próbálkozása az életben. A két Nana teljesen más egyéniség, én mégis mind a két lánnyal azonosulni tudok.

A fő témája a szerelem...

De melyik lehetek Én?  A csapongó, mindig szerelmes Hachiko, aki virágról virágra száll, vagy a hűséges Nana, aki 2 év után is ugyan úgy szereti a rég nem látott férfit?

Szeretnék inkább Hachi lenni, hiszen ő boldogabbnak tűnik...

Nana mindig szenved Ren miatt, én nem akarok többet szenvedni, elég volt belőle! De mégis mindig jár az agyam, és a szívem más felé húz. Nem tudom mennyi idő kell ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam, hogy úgy érezzem, hogy egyedül is képes vagyok elérni dolgokat.

Bár lehet, hogy nem is kell egyedül lennem? Támaszkodhatok másokra is? Egyáltalán meg tudnék bízni még egyszer egy férfiban? Az biztos,hogy nagyon nehéz lenne, de próbálok bizalommal fordulni az emberekhez.

Az a bökkenő ebben, hogy nem igazán tudom még, hogy hol van a határ, mennyire nyílhatok meg másoknak a nélkül, hogy ne értsenek félre, vagy ami még ennél is fontosabb, ne használjanak ki?!

Azt hiszem, mégsem vagyok bizalmas az emberekkel, ha ez jut eszembe először, hogy ki akarnak használni, de félek mindenkitől, mert túlságosan megégettem már magam...De hát minél hamarabb bekötjük a sebet, annál jobb :)

De kinek is mondhatom el azt, hogy mit is érzek valójában? Rettegek attól, hogy nem beszélhetem ki magamból az érzéseimet, mert ha nem oszthatom meg másokkal azokat, akkor magányosnak érzem magam. 

"Szeretnék mélyen a szemedbe nézni és mesélni neked mindenféléről. Hiszen amikor valaki más arcát fürkészed, az olyan, mint mikor saját magadat vizsgálod. Ha félrenézel, azt jelenti, vesztettél. És én nem akarok veszíteni."

De ki az az ember, aki erre a "legalkalmasabb"? Egy olyan ember, akit még nem is ismerek személyesen, de mélyen belelátok a lelkébe és tudom hogy igazán megérthet engem? Vagy inkább azoknak kellene igazán megnyílnom, aki bármikor megfoghatja a kezem? Lehet, hogy közel engedhetek magamhoz több embert is, vagy az  lenne a legjobb ha mindent magamba fojtanék? 

Csak abban vagyok biztos, hogy nem akarom a saját terheimet egyedül cipelni, de másra sem akarom az egészet rakni, hogy ő szakadjon meg alatta,de cserébe én is szívesen ajánlom fel a vállam másoknak.

Bár lehet, hogy egyszerűen nem is kéne ilyesmin gondolkoznom, elég ha Maru maru-t táncolok, vagy idióta kecskéket nézek a neten, és a rossz kedv már el is illant, még jó, hogy vannak olyan emberek is az életemben, akik képesek bármikor megnevettetni :D  Remélhetőleg egyszer olyan férfi is lesz az életemben, aki szintén képes lesz erre :)

Na de Nanától teljesen eltértem...:D 

 Lényeg, hogy mindenki nézzen Nanát, ha szeretne sokat nevetni, sírni, kikapcsolódni vagy engem jobban megismerni :P

Barátok?!

Mostanában elég sok embert ismertem meg, aminek örülök, mert szeretem az embereket.

Ettől függetlenül nem tudom, hogy kit is nevezhetek a barátomnak...
Természetesen megmaradtak a régi kapcsolatok, amik még általános iskolában köttettek. Ők azok az emberek, akik sok röhejes sztorit tudnak az ember lányáról előkotorni az emlékeik tárházából, de vajon őket barátoknak lehet-e tekinteni? Hiszen ha találkoztok, akkor biztosan örültök egymásnak, de a jelenben nincs részes szerepük, így nem lehet velük megbeszélni az aktuális dolgainkat.

Ugyan ide sorolhatóak a középiskolás társak is, bár ők kicsit előrébb vannak, még közelebb érezhetek őket, mert még frissek az emlékek. Bár ez így túl nagy általánosítás, hiszen közöttük is van marad olyan, akivel ha nem is napi szinten találkozok, de még mindig az életem részei, és szeretés van :DDDD

És jöjjenek a friss főiskolás ismerősök :) Már alapból sok közöst lehet találni bennünk, hiszen egy az érdeklődésünk, különben nem mentünk volna védőnőnek :D
Belelátunk egymás életébe, hiszen egymás nyakában lógunk minden egyes nap, de vajon, ha vége lesz az iskolának megmaradnak ezek a kapcsolatok is? Vagy ez mind csak érdekből van?

De hát éljünk a mába, felesleges is ezen rágódni, hiszen a barátok most itt vannak mellettem :)
És én nagyon Szeretem a barátaimat:))))
A barátok úgy fogadnak el ahogy vagyok, ha sírós hangulatomban vagyok, akkor nem hagynak szomorkodni, kirángatnak a gondolataimból. Ha éppen maru maru-t van kedvem táncolni egy bálon, akkor nem néznek rám furcsa szemmel, csak nevetnek rajtam, mert ismernek. Nem érzem azt mellettük, hogy meg kell játszanom magam, nem kell senkinek se megfelelnem, mert úgy szeretnek ahogy vagyok és megértenek engem.
Köszönöm, hogy a barátaim vagytok :)

Tetoválások

Két tetoválás büszke tulajdonosa vagyok :D
Sokan megvetik a tetoválásokat, negatív véleménnyel vannak róla, de én élek halok értük. Számomra ez egy önkifejezés. Sokan azt kérdezik, hogy nem fogom megbánni évekkel később? Nekem mindig az a válaszom, hogy NEM!
És, hogy ezt honnan tudom? Mert nem divatból tetováltatok, a testem díszítő képeknek jelentésük van, emlékeket hoznak elő, amiket nem fogok megbánni.

Az első tetoválásomat kicsit több, mint 1 évvel ezelőtt varrattam magamra.
íme ni:D

Cseresznyevirág. Szép. Nőies. 

Bár sok mindenki tetováltat cseresznyevirágot, én mégsem érzem magamon elcsépeltnek, sablonosnak.

Számomra ez a virág a változást jelképezi, hogy ne féljünk a változástól, mert az nem féltélen rosszat hoz. Minden újat kihívásnak tekintek. Ha el is tűnik valami megszokott jó dolog, amit már ismerek, attól se ijedjek meg, mert ha nem is akkor éppen, de mindenképpen fogok cserébe kapni valami újat, valami jót. Hmm végül is ez az egyenértékűség elve, kicsit alkimistásra sikeredett :D

Változás...Magány mellett sokat változtam, részben ezért is varrattam fel ezt akkor. 

Amikor megismertük egymást én egy nagy bakancsos, mindig feketében járó, utálom magam és az egész világos elvet követő kemény metál csajszi voltam. Nem is értem, hogy miért is estem szerelembe, egy akkor tőlem annyira távol álló világot képviselő srácba... Kondizott, rózsaszín pólóba járt, lenézte az embereket, kifinomult volt, komoly volt, néha úgy éreztem, hogy mérföldekkel felettem áll.

Én akkor egy szürke kisegér voltam, semmi ragyogás, megbújtam az emberek mögött és ott jól is éreztem magam, tökéletesen megfelelt az árnyék szerepe.

És akkor jött Ő. Felnyitotta a szememet arra, hogy mit lehet kihozni belőlem. sokat harcoltunk, én nem akartam, hogy rám erőltesse az akaratát, változni akartam, de nem úgy ahogy ő elképzelte.

végül nem is az lett amit pontosan ő akart, valószínűleg azért nincs már mellettem, mert nem voltam elég jó bábu ehhez. sosem voltam egy kirakatbaba, akit kénye kedve szerint alakítgathat, de mégis változtam a hatására. Ma már egy feltűnő egyéniség vagyok. Nem egy világ szépe, de mégsem a nagy átlag.

Na de a másik :)

Én és Sütike a sünim "anime hős"-ként :D

Szerettem volna egy sünis tetoválást régóta, mert van egy afrikai fehér hasú törpe sünim, de végül összehoztam a két álomtetoválásom, és ez lett belőle :)

Az anime...

Sokan gyerekesnek tartják azt, hogy "mesét" nézek, ami pedig nem az, mármint nem mese,de annyira nem is érdekel más véleménye :D

De miért is anime, és miért pont saját magamról?

Mily meglepő, ez is Magányhoz köthető...

Szakított velem még tavaly tavasszal (majd újra összejöttünk 4 hónapra, de ez egy másik történet.)

Tudni kell, hogy nekem ő jelentette a mindent, ő volt a világom, ami így belegondolva borzalmasan hangzik és gyerekesen,de na ez vagyok én.... Barátaim nem nagyon voltak abban az időben, mivel Ő mindenkitől eltiltott. Ha nem is szó szerint, de minden barátnőmet utálta, nem csináltam nélküle programokat, Magány pedig nem jött velem sehova, így maradtam én is vele egyedül otthon.

Így amikor ő kilépett az életemből nem nagyon voltak olyan személyek, akikhez fordulhattam volna, de hát nem is vártam el. Ezért, hogy "túléljem" a szakítást és a hiányát, az animék világába temetkeztem. 

Csak ez volt képes akkor kikapcsolni, naponta több részt megnéztem, hajnalba nyúló maratonokat folytattam (ami még most is tart). Kreáltam ezáltal egy világot magamnak, amibe elmenekülhettem a lelki fájdalmam elől, a valóságtól a képzeletembe. Sokat sírtam, sokat nevettem, éreztem ez által, kicsit elvonatkoztathattam a saját problémámtól.

Boldog vagyok, hogy megtaláltam az animéket, mert sokat segítettek, így sosem vagyok egyedül.

Na de akkor egy kis hangulathoz illő zenét iskszoros meghallgatás után is sírnom kell tőle, de akkor magáról az animéről már ne is beszéljünk :D Abba inkább nem folyok bele, azt hiszem megérdemel majd egy külön blogbejegyzést ;)

Nana <3 Maga a szám is sok könnyet csalt ki a szememből...

Fogalmam sincs, hogy mivel szokták a blogokat kezdeni. Gondolom illene bemutatkozni, írni magamról pár sort, de nem fogok :D

Lelki katyvaszomat akarom kiírni magamból, hogy ha újra elolvasom, akkor verhessem a fejemet a falba, hogy úúúúram atyám, hogy milyen gondolatok jártak a fejembe :DDDD

Kapcsolatfüggő vagyok. Ez tény. Nem is vitatom.
nincsenek nagy elvárásaim, de valahogy mégsem úgy sülnek el a dolgok ahogy én elképzeltem. (persze mutassatok egy embert, akinek mindig mindig összejön, nem hiszem, hogy könnyen találtok)
Sosem voltam karrierista, mindig is arra vágytam, hogy lesz egy kis férjecském, meg persze gyerekek és majd jajjj de jó lesz az életem. Ez az álom azóta sem változott, bár már kezdem belátni, hogy lehet jobb lett volna, ha pöttöm koromban valami kézzel foghatóbb célt tűzök ki magam elé, amit magamtól is megvalósíthatok.
Hiszen valljuk be, én akármennyire is kapálózhatok, ehhez nem csak egy ember kell,ehhez kell egy társ.
Társ? De miben is? Lelki társat kell keresnünk, vagy csak elég, ha találunk egy olyan embert, aki elvisel minket?
Lassan már annak is örülnék, ha ezt megtalálnám...
Lelki társ: vajon mindenkinek csak egy létezik, vagy akad több is?
Mert ha csak egyet osztottak ki nekem fent az égiek, akkor eléggé nagy bajban vagyok..pfff
Egyszer már rám talált a nagy Ő, de hát szépen el is húzott gyorsan.
Azóta nem tudom, hogy mit is akarok, vagy mondjuk úgy hogy kit!
Csapongok ide-oda, görcsösen keresem azt az embert aki pótolhatná azt a hatalmas űrt, amit Ő hagyott maga után.
Tudom, hogy ez nem helyes, értelmetlen, hiszen ez által nem nyerhetem el a vágyott boldogságomat.
De mint írtam, társfüggő vagyok...szükségem van arra, hogy mindig legyen mellettem valaki, akivel megoszthatom a gondolataimat, és ami a legfontosabb, hogy szerethessek valakit. Még azzal is kibékülök, ha nem viszonozzák ezt a szeretetet...

Ő sem szeretett sokáig. Nevezzük Magánynak, mivel ez a szó ami először eszembe jut róla.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem szeret belém a későbbiekben se, mert akkor nem fájna ennyire.
De mégsem bánom, hogy megismertem Őt, mert miatta tartok ott ahol most, tőle lettem az aki vagyok.

Nagyon könnyen formálható vagyok, tudok alkalmazkodni ahhoz, akivel éppen vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nincs saját egyéniségem, vagy véleményem.
Mégis, Magány volt az, aki előhozta belőlem a Nőt, aki mellett sokat fejlődtem, még ha azokat sértésekkel érte is el. Azt hiszem az volt a célja, hogy egy talpraesett nőt formáljon az éretlen kislányból, aki voltam.
Ez nem sikerült teljes egészen neki. Még mindig ugyan olyan gyermeki gondolkodásom van, mint előtte, ugyan olyan naivan szemlélem a világot. Amit megtanulhattam mellette, hogy az emberek mocskosak, sose bízz a másikba. Ezt kaptam útravalónak tőle! Én mégis sokszor próbálom ezt elfelejteni, mindenkiben bízok, addig amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét, hogy a világ nem romlott, csak a benne élő emberek.
Ennek ellenére én szeretem az embereket, nem tudok utálkozni, az nem az én műfajom :D
Imádok élni, még ha sokszor nehéz is, ha csalódnom kell az emberekben, akkor is!

""- Ha megismernéd az igazi énemet, nagyot csalódnál.
- Akkor okozz nekem csalódást, (...) másképp tényleg nem tudnék lemondani rólad."