Kulcsok

Hajnali egy van, megint nem tudok aludni. Most már nem azért, mert Rá gondolok, remélhetőleg annak az időszaknak már vége. Próbáltam kizárni a gondolataiból egy jó ideje, mostanra pedig már egészen jól belejöttem. Persze még mindig napjába többször előkúszik a neve a fejemben, feltörnek emlékek, színre kerülnek a régi dolgok, amiket régen el kellett volna felejteni. De már nem fáj úgy. Vannak még mindig fájdalmaim, mert nagyon mélyek a sebeim amiket okozott, nem olyan könnyű begyógyítani őket, mint ahogy én reméltem. De ezek a fájdalmak már nem csak hozzá köthetőek, hanem miatta félénkebb vagyok, gátlásosabb, érzékenyebb, mint előtte voltam. 
Rájöttem, hogy hiába vártam eddig a boldogságot, hogy majd jön valaki, aki bekopog szívem ajtaján, ahonnan édes hangon kiszólok, hogy "Nyitva van!", ha mégsem tud oda senki se belépni rajta kívül. A vámpír se tud bemenni az ajtón, ha nem hívják be, én pedig nem invitáltam senkit beljebb.
Mindig csak egy ajtó állt tárva nyitva, amin még csak egy ember nyert bebocsájtást, mások pedig miért is próbáltak volna azon az ajtón belépni, amikor nagy betűkkel éktelenkedett az ajtófélfán, hogy Vigyázz, foglalt!
Ezt az ajtót most ünnepéjesen becsuktam (látom magam előtt, ahogy repülnek felfele az öröm tűzijátékai), kettőre zártam kulccsal és szétzúztam azt. Az nem lett volna elég, ha lenyelem, eldobom, eldugom, mert képes lennék és később megtalálnám. Pedig már neki többet nem akarom ezt az ajtót kinyitni, végérvényesen bezárult. Hiszen minek is várnék egy olyan emberre, bármennyire is szerettem, aki többszörösen is kihajított, megtiport, letiltott, megalázott? Aki nyiltan megmondta, hogy ne keressem többet?!
Mostmár ha akarna se jöhetne be, akármennyire is veri az ajtót két kézzel.
A többi ajtót pedig kinyitottam, tárva nyitva várja a vendégeit. Igen több ajtót is nyitva találnak, mert nem akarok egy emberre várni, ha jön több, hát had jöjjön, nem akarom elkövetni azt a hibát, amit életem folyamán számtalanszor, hogy válogatás nélkül futottam egy után másokra nem is figyelve. Most adok esélyt több embernek is több ajtóval, hiszen ha csak egy ajtó lenne nyitva, akkor aki legutoljára jön, az megijed az ajtó előtt álló sortól és ijedtében inkább hazamegy, pedig lehet, hogy pont ő nyerne bebocsájtást, ha kivárná a sorát. Ezekhez az ajtókhoz nem gyártottam kulcsot, nem akarom bezárni. 
Ha valaki majd bejön azon a bizonyos ajtón és ott jól érzi magát, akkor majd fog egy kalapácsot, pár deszkát és szöget és majd elbarikádozza az ajtókat, hogy más már ne tudjon bejönni, én már nem akarom magam irányítani a ki-be járkálást.

Ma voltam edzeni, rögtön vettem is egy havi bérletet a konditerembe. Nagyon meg voltam elégedve magammal, viszonylag nagy súlyokkal dolgoztam magamhoz képpest. A terem összes fala tükörrel van végig rakva, amibe először nem nagyon mertem belenézni, csak lopva pillantottam bele, mert meg voltam győződve arról, hogy kövér vagyok, nem nyújtok túl jó látványt. Pár ilyen kósza pillantás után megragadt a szemem a saját tükörképemen. Hát ki ez a jó nő??? Kövér? Hát norális vagyok én? Nem vagyok egy deszka, formás vagyok, jó alakom van, sőt vékony is vagyok, ezt a meggyőződést csak ő ültette bele a fejembe, hogy csak a csontik a szép lányok. Ezek után kihúztam magam, csak úgy áradt belőlem, hogy jól érzem magam a bőrömben. Egy idő után nem bírtam magammal, muszáj volt kajánul vigyorognom azon, hogy a tükörből láttam, hogy mennyi férfi szem akad meg rajtam és nem csak úgy rám pillantottak, megragadt rajtam a tekintetük. Most büszke lehetne rám, hogy hány jó pasi nézte meg a formás hátsómat. 
Szeretem magam, ezek után merjenek engem nem szeretni :D

Bociszeműstoppolóskocsmázósbarátnősvizsgázóshét

Egy kis összefoglaló az elmúlt pár napról :)
Ahhoz képest, hogy vizsgaidőszak van, mások ilyenkor folyamatosan tanulnak, otthon ülnek és ki se dugják az orrukat a szobájukból, én most is ugyan úgy élem az életem. Persze én is tanulok, mint a gép, de bele is hülyülnék, ha több mint egy hónapom csak a tanulásról szólna.
A "szerelmi életem" nem nagyon akar egyről a kettőre jutni. Azóta többször beszélgettem a boci szem sráccal facebookon, de mindig ő kezdeményezte a beszélgetést, próbálom nem annyira láthatóan kimutatni, hogy mennyire oda vagyok érte (így szegény családom és a barátnőim isszák meg a levét, hiszen teljesen nem tudom visszafogni magam, így nekik mondom el ezt úgy percenként ötször). Az elmúlt egy hétben háromszor találkoztunk bátyám munkahelyén, együtt "ebédeltünk" (mert ő nem ebédel, én pedig nem ott) hármasban a bátyámmal. De ennyi, nem hív el sehova, nem tesz utalást arra, hogy benne bármit is megmozgatnék.
De inkább hagyom is ezt a témát itt, mert abból semmi jó nem sülne ki, csak nyafogás és találgatás lenne, aminek sok értelme nincs, amíg nem tudok semmi konkrétat,csak a fejem fájdul meg tőle.
Megkaptam, hogy olyan vagyok, mint Hachi, ami teljesen igaz. Tényleg mindig beszélek, pattogok, pörgök és legfőképpen szerelmes vagyok :) Természetesen most még nem vagyok az, de nekem nem kell hozzá sok, jön egy isteni szikra és bumm már meg is történt, nem kell hozzá semmi konkrétum.
Bár már nem merek szeretni se annyira, annyi fájdalmas sebet cipelek még most is.
A szemem a gyűrűmre tapad. Nem, már tényleg nem azért hordom, mert Tőle van, hanem mert gyönyörű és tudom, hogy mostanában úgy se kapok ilyesmit. Nem akarom, hogy csupasz legyen a kezem.

Végre újra találkoztam barátnőmmel, még ha nem is volt hosszú idő, de legalább láttam, nem mintha nem beszélgetnénk minden egyes nap, de nagyon jól esett.

Még mindig felé megyek német órára, fájdítom a szívem, nyitva volt az erkély ajtó, tehát már itthon van.
Nézem mindig a házát, de már nem értem, hogy miért, nem szeretnék már újra vele lenni. Nem tettem magam rajta túl, de már belátom, hogy nem lenne semmi értelme, nem is tudnám már félelem nélkül szeretni.
Igazán mást se, mert most nagyon sok idő kell majd, hogy valakiben igazán megbízzak, de tudom, hogy képes lennék rá, ezért nem ijedek meg az újdonságoktól.

Szombaton elmentünk névrokon barátnőmmel és még egy csajszival inni. Bebizonyítottam ismételten, hogy mennyire életképtelen vagyok. Csinosan felöltözve vártam a buszt, ami csak nem akart jönni.Egy pasikkal teli kocsi megállt mellettem, megkérdezték, hogy helyi lány vagyok-e? Mondom igen, gondoltam csak egy utcát keresnek. Az anyósülésen ülő srác hatalmas mosollyal megköszönte, közölte a haverjaival, hogy megnyerte a fogadást, igenis laknak az én falumban is szép lányok. Ez azért jól esett. Egy ismeretlen, de nagyon jó fej csajszi is odajött a buszmegállóba és felvilágosított, hogy akár haza is mehetek, mivel az a busz nem fog jönni, hiszen csak is munkanapokon jön. Haza nem volt kedvem menni, várni a következő buszra még egy órát szintén nem a kedvenc tevékenységeim közé tartozik, ezért az ismeretlen lánnyal kitaláltuk, hogy majd stoppolunk.  Két ilyen szép lánynak csak nem tudnak ellen állni a felénk jövő autósok. A legszebb mosolyunkkal magabiztosan tartottuk ki a a hüvelykujjunkat, ami rendszerint a középsőre váltott, amint elhaladt mellettünk egy kocsi. Végül csak felvettek minket, így nem kellett a hidegben, enyhén lenge öltözetben fagyoskodnom egy órát.
Jó volt találkozni a csajokkal, panaszkodhattunk egymásnak, hatalmasakat nevettünk, vízi hullán napoztunk (hiszen, ha belefolytjuk a barátnőnket a Tiszába, annak teste felfújódik, mi pedig matracként használhatjuk, igen tudom, hogy nem vagyunk normálisak), megvitattuk, hogy ki éppen kibe szerelmes, közösen szidtuk az exeket, hogy lehettek ennyire hülyék, hogy a főnyereményeket ennyire könnyen dobták az aknába.
Felvidított, hogy nem csak én vagyok ezen a bolygón ennyire tökéletlen, jó érzés ez a társas magány. Hiszen együtt vagyunk, jókat nevetünk, élvezzük egymás társaságát, mégis érezzük a szívünk mélyén, hogy ugyan olyan egyedül vagyunk, még ha egy kis időre társaságra is lelünk egymásban.
Nekem mondjuk van alvótársam is, hiszen itt van nekem a sünim, aki nem hagyja, hogy végig aludjak egy éjszakát. hát nem teljesen olyan, mintha valakivel együtt aludnék? Na jó, valljuk be, korántsem az igazi.

A héten volt egy nem túl sikeresnek mondható vizsgám, kiderült, hogy nem kell tipmixet vennünk, mert nem tudok jól tippelni, de még a Dómba se kell elmenni mondani egy hááálelúúúját.
Valószínűleg ez a vizsga annyira szeret engem, hogy nem tud elengedni, még egyszer még látni akar. Remélem a következő randinkon végleg le tudjuk zárni a kapcsolatunkat.

Mindent csak magadért...?!

Tegnap ötlött fel egy gondolat, nem saját, csak egy hosszú telefonos beszélgetés indította el bennem az eszmefuttatást. Igazából barátnőm mondta el a saját problémáját, amit végig hallgatva teljesen magamra ismertem.

De ez a kis bevezető után, aminek értelme nincs, le is írom a lényeget :D

Rájöttem, hogy nekem nem is egyértelműen a szeretet hiányzik az életemből, mert van aki szeret, van akit szerethetek. Igaz nem szerelemről van szó, de mégis van aki felhív, hogy elmondja, hogy mi van vele, van akivel esténként beszélgetek, van olyan ember, akit tényleg érdekel, hogy mi van velem és nem csak felszínesség miatt, hanem, mert tényleg szeret.

Persze hiányzik a szerelmes is, az ölelések, hogy valakihez hozzábújhatok, de legfőképpen a motiváció hiányzik. Engem egy kapcsolat előre visz, ha jó az a kapcsolat, ha nem, de van kiért dolgoznom. Ha arról van szó, akkor azért tanulok, hogy a másikkal aludhassak a sikeres vizsga után, vagy csak azért, hogy örömet okozzak neki, hogy büszke legyen rám. Magamért nem tudom megtenni ugyan ezt. Most nincs kiért küzdenem, nincs kinek bizonyítanom. Ülök egyedül napközben a szobámban és tanulok, de hiába bámulom a sok latin szót, egyszerűen nem érdekel. Pedig máskor se tartottam érdekesebbnek a cystas fibrózist, mégis úgy tanultam róla, mint akinek az élete múlik rajta. Gőz erővel vetettem bele magam a tanulásba, úszkáltam a sok információ között, kihívásként éltem meg, hogy tehetek valamit, amiért még szerethetőbbé válok. Most pedig egy vékony szelete sincs meg ennek az energiának, nem érzek elég erőt magamba, hogy csak magamért tegyek meg bármit. Pedig most is szeretném, még most is ugyan azok az álmok, célok lebegnek a szemeim előtt, mint régen, mégis eltűnt belőlem valami.

Teljesíteni akarok valakiért, de amíg nincs senki,akiért nap mint nap felkelhetek, addig nem érzem teljesnek magam.
Önző módon kapaszkodnék az emberekbe, keresem az újabbnál újabb kapcsolatokat, abba bízva, hogy köztük megtalálhatom azt az embert, aki engem előre vihet és én is őt.

Ahogy telik az idő, egyre jobban formálódik előttem a kép, hogy pontosan kire és mire is vágyom, így sajnos egyre magasabbra kerül az a bizonyos létra. Nem akarok hazudni, fontosak nekem is a külsőségek, ahogy a legtöbb embernek szintén. Nem hiszek teljes mértékben abban, hogy ha egy embernek elég szerethető a személyisége, akkor el lehet vonatkoztatni a külsejétől. Biztosan sokat tud szépíteni rajta, de azért királyfit egy csúnya pasiból se varázsol a belső szépség. Még most sincs igazi zsánerem, nem tudom azt mondani, hogy egy bizonyos karakter tetszik nekem, de most már tudom, hogy a megnyerő külső mellé milyen belsőt is keresek. Fontos, hogy értelmes legyen, hogy lehessen vele beszélgetni, érezzem mellette azt, hogy akármi is érdekel engem, ő is szívesen beszélget bármiről. Legyen a szavak embere és egyben udvarias. Ha jobban belegondolok egy férfi gésát szeretnék magamnak :D
Ilyennek láttam Magányt is, Harit is, meg most a boci szemű srácot, amiből már tuti nem lesz semmi, de legalább van kin gondolkoznom.

Anyu beleolvasott a Nana első kötetébe és megállapította, hogy olyan vagyok, mint Hachi... :D
Hát igen, minden gondolatom sajnos a szerelem körül jár, ahelyett, hogy mindent csak magamért tennék. Nem tudok nyugton maradni, mindig kell, hogy legyen valaki mellettem.

Félek egyedül...

Az alkohol szépít!

Ma bátyámmal és a barátnőjével mentem a Borfesztiválra. Bátyám egyik igazán helyes pasi munkatársának volt a születésnapja, és őt mentünk "ünnepelni". Konkrétan nem ismertem senkit, ezért elég kínosan is éreztem magam, hogy senkivel se tudok beszélgetni, csak bátyámmal és a barátnőjével, akikkel ugye otthon is tudok. Hiába éreztem késztetést, hogy rávessem magam a hatalmas boci szemű pasira, inkább rá se néztem, nem hogy beszélgessek vele. Hiszen mit is mondhattam volna neki? Szia, én vagyok a munkatársad húga, aki iszonyat magányos, és baromira szingli, hallottam te is az vagy, nem akarjuk együtt megtörni ezt? Vagy csak Radlert hozz a boltból? :D
Így inkább magamba fordulva bambultam a tömeget és szidtam magam, hogy miért nem inkább a barátnőmhöz mentem le a Záporba, hiszen őt már olyan régen láttam és úgy hiányzik.
De nem csak a boci szem, pasik szemével nézve is jó pasi volt a társaságban, aki a tetszetős kategóriába esett bele. Volt ott még egy helyes szemüveges srác is. Imádom a szemüvegeket *.* És a szemüveg mellé egy kacér fehéren csillogó fogsor is társult  egy sportos testtel egybe kötve. Kell ennél több? Hát nekem nem, tessék már meg is találtam ez a srác személyében az álom pasit, akit elképzeltem magamnak külsőleg :D
Természetesen vele se beszéltem kb 2 szót se, mert nem volt valami jól megszervezve az egész találkozó, ment mindenki amerre csak látott, hogy egyáltalán találjunk egy közös asztalt, mindenki a bőség zavarában keresgélte a számára megfelelő bort, amit ugye nem csak 2 helyen lehetett vásárolni, persze mindenkinek másfajta kellett, így másfele ment. Én pedig csak kapkodtam a fejemet, hogy már megint eltűnt mindenki, akkor kövessük a "házigazdát", aki konkrétan nem csak velem nem beszélt, hanem szinte senkivel. Gondolom teljesen büszke volt magára, hogy most ő betöltötte a negyed évszázadot, és minden nőt megkaphatna ilyen komoly életkorral.
Ha már mindenki ivott, hát igyunk mi is. Bátyám vett egy üveg bort, amit hárman gyorsan el is fogyasztottunk.
Hirtelen az életunt fejemre széles mosoly  ült ki, már nem voltam annyira nyuszi, úgy éreztem, hogy leküzdöm a gátlásaimat, és bárkivel tudok akár órákat csacsogni, akár C++ nyelven is, hogy az összes programozó megértse. Csak hát mi buszhoz vagyunk mindig kötve. Hiába éreztem magamban ezt a hatalmas vonzerőt, hogy én még ezeket a szívtiprókat is egy csettintésre megszerezhettem, mire elég bátorságot gyűjtöttem volna a bor segítségével, mennem kellett haza.
Megállapítottam, hogy az alkohol tényleg szépít, nem csak népi legendaként terjed az éterben. Bár én az embereket nem láttam szebbnek, mint előtte, de magamat annál inkább.
Az alkohol azt hiszem segít, hogy legyőzzem az egyedüli félelmemet. Mert én szinte nem félek semmitől. Nem félek a pókoktól, kígyóktól, sötéttől, kudarctól, fájdalomtól, magasságól (na jó a lépcsőktől igen), én LEGYŐZHETETLEN vagyok :) Az egyedüli, amitől félek az a férfiak. De ittam egy keveset, és minden meg van oldva, mitől is kell félnem, csak nem harapnak? ;)
Ettől függetlenül nem leszek egy alkoholista, majd csak megküzdök velük pia nélkül is, legalábbis egyel, legalábbis egyszer...biztosan :)



***Egy kis kiegészítés: végül reggel 5ig beszélgettem a neten a boci szem pasival, aki nagyon-nagyon jófej. Ma egész nap vártam, de nem írt rám....Ettől még bizakodó vagyok, de inkább nem élem bele magam semmibe.

Kiskutya szemű horgász feleség

Próbálom behozni a lemaradásomat az életből. Most kell élnem, hiszen fiatal vagyok, nem?
Nem ülhetek mindig itthon animéket nézve. Na jó, éppen most néztem meg egy részt és ma nem is mentem sehova, tehát kicsit ellentétes amit írok és amit csinálok, de nem baj. :)
Vagyis mentem, tanítani.
Éppen az olyan komoly szavakat, mint a die Pizza és a die Terasse próbáltam drága kicsi tanítványom fejébe verni, amikor bejött egy viszonylag helyes srác. A kislány apjához jött, először arra gondoltam, hogy majd meg is kérdezem az anyukát, hogy ki ez a srác, aki legalább egy hajszállal felette van a nagy átlag (azaz a full nyomik) felett. Hiszen az elmúlt 7 hónapban, arra a megállapításra jutottam, h rosszul kategorizáltam ez idáig a pasikat. Voltak számomra a nyomik, az átlagosak és a jóképűek. Most már belátom, hogy  a nyomikból már sokkal több van, mint az eddig átlagosnak hitt férfiakból. Konklúzió: a nyomik teszik ki a nagy átlagot.
Na de a lényeg. A srác az apához jött és horgászni mentek. Mivel tudom, hogy milyen sűrűn jár a férj pecázgatni, miközben a feleség otthon nevelgeti a gyerekeket, eljátszottam a gondolattal, hogy egy ilyen férfi mellett milyen jövő is várna rám. Láttam magam előtt a jó feleség képét, aki horgász sapkában viszi hőn szeretett urának az előre hűtött söröcskét és CSENDBEN szurkol neki órákon keresztül egy csónakban, hogy szép nagy halat fogjon, hogy legyen miből főzni vacsorát. Hirtelen meg is sajnáltam magamat, hogy milyen borzalmasan savanyú élet vár rám, ezért inkább nem kérdeztem semmit, jobban belemerültem a Pizza-kba és a Terasse-kba, mint aki észre se veszi, hogy a hajszállal az átlag felett járó srác engem néz az ajtóban. 
Német óra után letekertem a Tiszára. Furcsa volt látni pár ismeretlen ismerős arcot ott, kicsit fel is idéztem a tavalyi nyarat. Ismeretlenek, hiszen nem ismerem őket úgy igazán, de ismerősek, hiszem tudom, hog ő az a srác, aki mindig úgy jött a kocsmába, hogy ki volt szívva a nyaka, ő pedig mindig sprite-al itta a vodkát.
 Volt aki ugyan azzal a lánnyal andalgott, mint akivel tavaly nyáron is együtt volt, volt aki pedig teljesen új lány kezét szorongatta bőszen és ki tudja, hogy hanyadik kéz ismerkedik meg az ő nagy markával azóta.
El is gondolkoztam azon, hogy vajon az én kezemet is más fogja majd fogni, mással is szívesen fogok sétálni a tanösvényen? Talán már idén nyáron? Bár ezt a gondolatot el is hesegettem a fejemből, hiszen az elmúlt 7 hónap nem éppen ezt bizonyította.
Ezért úgy döntöttem, ha más nem a Renmobillal kézen fogva vágok át ma a tanösvényen, ő már úgy is jól ismeri velem az utat. Ebből sem lett semmi. Hiszen a Tisza már visszahúzódott a medrébe, a tanösvény ettől függetlenül nem járható még. Igaz az iszap pakolás jót tesz a bőrnek, a sár jótékony hatását ennek ellenére nem akartam kipróbálni így fényes nappal.

Azt hiszem lassan nem elég a Magánytól tanult elvet követnem, miszerint mindig úgy lépjek ki az ajtón, mint aki éppen randira megy, hiszen ki tudja kivel fogok szembe futni az utcán, hanem otthon a saját kis szobámban is nézzek ki úgy, mint egy hercegnő, nem megengedett az elnyúlt régi póló és a macinaci. Hiszen otthonodba is bármikor becsöngethet egy átlagon felüli pasi gyönyörű mosollyal. (egy fogsor az, ami igazán megfog).
Sünlátogatóba jött sünim "férje-ura" gazdaasszonya, aki nagy örömömre elhozta magával a bátyját. Nagy szerencsémre ma ugye már elmentem német órát tartani és a Tiszára is, így nem a 3 napos pizsimbe vártam őket. Viszonylag nem annyira rövid időt töltöttek a sünikkel. Nagyon tetszett nekik a pöttöm sünikéim, a srác még a kutyáimat is megsimogatta, akiktől általában félnek az emberek, akik először találkoznak velük.
Én is próbáltam a legédesebb kiskutya szemeimmel nézni rá, hogy " a gazdit is nyugodtan megsimogatod, nem harap ám", de furcsa módon nem vette a lapot, pedig mások azt mondták, hogy nagyon beszédes szemeim vannak. Azt hiszem ideje elküldeni minden egyes férfit egy tanfolyamra, ahol megtanulhatják a női nonverbális kommunikációt, hogy felismerjék az apró jeleket, amiket a nők küldenek nekik.

Egy jake-coke a pulcsimra rendel!

Régen írtam már. Ha azt vesszük, akkor nem is volt mit, ha pedig azt, akkor lett volna bőven. Kedves Magány, megkértél rá, hogy éljem már a saját életem, hát most élek! 
Nem mondom, hogy minden percét élvezem, de megpróbálom kizárni magamból az érzéseimet,(ezért próbálok most már az iránta való érzéseimről többet nem is írni) így egész kellemes napokat tudok a hátam mögött.
A mai nap azt hiszem arra volt jó, hogy ha egyszer valaha, ha egyáltalán létezik olyan, szembe jön velem egy normális férfi, akkor azt megbecsüljem. Nem kell neki fél istennek lennie, még a negyeddel is megelégednék, csak legyen két keze, két lába, és egy kis agya is a helyén. Persze ezen kívül is van még pár kitételem, de már nem az elérhetetlen álmot hajkurászom, csak egy átlagos, kézzel foghatót.

Úgy tűnik a homlokomra van írva, hogy Tessék, tessék, nyugodtan zaklassatok elmeháborodottak, én vágyok egy dilis férfira, sőőőt egyenesen többre. Szép kis hobbi ám ez is. Van aki a kinder figurákat, van aki bélyeget, más szalvétát gyűjt, én úgy tűnik a fogyatékos pasikat.

Pedig  én ha a tükörbe nézek, nem látom a feliratot magamon, hogy szükségem van egy pótapára, bár gondolom ő nem is annak szánta magát, de simán örökbe is fogadhatott volna. De az is lehet, hogy elázott hajamból boci szemekkel pislogva, olyan fejet vágtam, amiből azt olvasta ki, hogy szeretem a pedofilokat. Na jó ne túlozzunk, az érett negyveneseket :D 
Sajnos már láttam az első mozdulatából, hogy ez a hapsi engem biztosan meg fog találni...
Ültem a buszon, egyszer csak a két ülés közül előre nyúlt egy kéz, mint aki csak kapaszkodik, de feltűnően közel került mindig hozzám, akár hogy fészkelődtem, elhúzódtam. Ráadásul már hallottam a buszon simogatós férfi legendájáról, gondoltam végre megismerem személyesen, ezt a daliás úri embert, akiről oly sok monda kering a buszosok között.
De ezzel úgy gondoltam, hogy le van tudva a buszos próbálkozása, vette a lapot, hogy nem vagyok kapható a buszos tapizásra.
Barátnőm hívott, hogy pár percet késni fog, ezért leültem egy padra a pályaudvaron. A drága tapi-pasi 2 paddal arrébb szintén leült. Kb fél perc telt el a faszi már a mellettem lévő padon ült. Elpillantottam a másik irányba, mire visszanéztem, már mellettem volt. 
-Szia.
-Hello...
-Buszra vársz?
-Nem?
-Barátnődre?
-(bólintás)
-Addig van kedved valami mást csinálni?
-DEHOGYIS!!!!!!

És olyan sértődött fejet vágott, mint aki arra számított, hogy a nyakába ugrok és jöhet az ásó kapa nagyharang. 

Ez már pont elég is lett volna erre a napra, de persze mások nem így gondolták.
Leülünk a Pirosban egy asztalhoz. Rögtön ott termett két pasi: _Sziasztok lányok, nincs máshol hely leülhetünk hozzátok, meghívunk valamire! ...Hát ha nagyon muszáj, végülis elfértek az asztalunknál....
-áááá, köszi, fiúk itt az asztal, gyertek ide!...MIIII? hát nem ketten vannak? Hát nem. Rögtön kaptunk 5  harmincas ürgét a nyakunkra, akik természetesen gyönyörűnek találtak minket, kár, hogy én nem voltam ugyan ezzel a véleménnyel róluk. Ha már így alakult, akkor kérjünk valami drága piát tőlük, jake-coke, tökéletes lesz. Ami fogalmam sincs, hogy milyen úton módon, de mire hazafele indultunk már a pulcsimon büdösödött. Gondolom valamelyik nem normális kiöntötte, és hát pont kéznél volt az én pulcsim, gondolom szivacsot nem hord a farzsebében, így az tökéletesnek tűnt a pia feltörlésére. 

Mire kiértünk a buszmegállóba,folyt a hajamból a víz a nagy esőben. Még jó, hogy előtte pár órával ecseteltem, hogy én mégis mennyire szeretem az esőt. Gondolom az eső is viszonozni akarta ezt a fene nagy szeretetemet és a bókjaimat ölelésekkel jutalmazta, hogy közelebbről is megszeretgessem őt. Még a bugyimba is bemászott, úgy se járt ott mostanában senki, lassan vissza is növeszthetném a szűzhártyámat :D

És ha ez még nem lett volna elég, még a hazafele úton is megtalált valaki, akinek inkább nem kellett volna.
Annyira nem is volt rossz képű, beszédes is volt, hát miért is ne beszélgetnék vele, hiszen csak egy vad idegen, de hát mindig mindenki arról mesél, hogy a buszokon milyen jól lehet ismerkedni.
Ennek sajnos be se lehetett varrni a száját.
Nem elég, hogy folyamatosan beszélt, még furcsa szagot is árasztott, de ne is becézgessük, egyenesen büdös volt.
A kedves utazó társam a fél életét elmesélte abban a max 20 percben, amíg mellette ültem, de magamban hatszor megfogadtam, hogy legközelebb mindenkire csúnyán nézek a buszon, hátha megijednek tőlem és senki se akar mellém ülni. A srác szerint őt csak azért közösítették ki a középiskolában, mert bal kezes volt. Furcsa módon én sose éreztem,azt hogy ezért engem diszkriminálnának, aminek hangot is adtam, ki is fejtettem a véleményem, hogy szerintem biztosan volt más oka is annak, hogy nem szerették a többiek. Sajnos még így sem értette meg, hogy héééé ember, IDEGESÍTESZ! Így szegénynek pár perc szörnyű beszéde után közöltem vele, hogy Bocsi, nagyon hosszú napom volt már így is, rád most végképp nem volt szükségem, nagyon fárasztó vagy! 
Azt hittem, hogy ha egy ilyet közölnek egy emberrel az vérig sértődik és befogja a száját vagy legalább kinéz magának egy újabb áldozatot és átül hozzá, hogy ne csak engem boldogítson. Hát ő nem tette, mintha meg se hallotta volna. Még sose éreztem ennyire hosszúnak, az egyébként rövidke utat haza....

Ezek után, tényleg nagy becsben fogom tartani a normális férfiakat!

Mondd, hogy nem szeretsz!

Szeretném ha a szemebe néznél, és azt mondanád, hogy nem szeretsz. Még ha hazugság is lenne, akkor is erre vágyom, csak mondd elég hihetően. Már nem vágyom arra, hogy szerelmet vallj nekem, ha annak úgy se lesz semmilyen következménye, hiszen azzal csak gyötröm magam, ha arra gondolok, hogy az érzéseimet, Te is viszonozod, mégis egyedül fekszem le minden éjjel a múltra emlékezve.
Ha azt hallanám, hogy már nincsenek irántam érzéseid, lehet, hogy jobban érezném magam. Akkor azon rághatnám magam, hogy mit is tettem, amiért nem vagyok elég jó, mi az ami nem szerethető bennem és dacolva veled keresnék valakit, aki ezer szerethető tulajdonságomat tudná felsorolni. De ez nekem nem megy. Lehet, hogy túl jónak képzelem magam, közben pedig semmit se érek.
Ha azt mondanád, hogy nem szeretsz, lehet, hogy mérges lennék, haragudnék rád, sőt még kicsit gyűlöletet is éreznék, bár  tudom, hogy nagyon gyerekes viselkedés lenne a részemről, de lehet, hogy még azt is könnyebben viselném el, mint ezt a mérhetetlen szeretetet, amit irántad táplálok.
Lehet, hogy ha előttem bezárulna a szíved ajtaja, akkor én is nyitnék mások felé. Igaz, akkor akár ki is írhatnám szobám ajtajára a nevem, alá hogy pszichológus, rendel a nap 24 órájában, hiszen én csak a lelki sérülteket vonzottam az utóbbi 6 hónapban, mindenki a támaszt kereste bennem. Pedig én ha a tükörbe nézek, már nem látom a "Terézanyut", aki régen élt bennem. Már nem arra vágyom, hogy egy nyüszítő kiskutyát dajkálgassak, már elveszett belőlem az a régi erő, amivel mindenkit meg akartam menteni. Mindig hegyeztem a fülem, hátha meghallok egy elhaló segélykiáltást, de most inkább erősen szorítom a kezem rá, hogy át ne szűrődjön egy foszlány se. Nem akarom már más kívülálló problémáját a vállaimra venni, mert attól összeszakadok már, ennyi még a jóból is megártana, de most a trágya csípi a szememet és nem a cukor.
Arra vágyok, hogy most az egyszer valaki nekem akarjon segíteni, hogy a védelmezőt lássam valakiben.

Benned persze láttam az erős férfit, aki megvéd a fájdalomtól, aki kiáll énmellettem, de Te már nem vagy itt mellettem, hiába kapálózok, egyre mélyebbre süllyedek a saját gondolataimba, érzéseimbe, gyötrelmembe. Ideje nem mindig csak a múltban élnem, előre is kell tekintenem, mert ha így haladok, akkor úgy fogok meghalni, mint aki nem is élt. Ha majd Szent Péter elé kell állnom, akkor kérdőn fog rám tekinteni, hogy miért most mentem hozzá, miért maradtam a Földön tovább, ha semmit nem értem el, ha mindig csak a magányomban éltem? Akkor miért húztam eddig az időt itt? Nem akarok élettelenül élni.