Hiány

"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát:
ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben...!"

 

Azt hiszem ez az idézet most mindent elmond. 

Szeretnélek újra látni...

Nem bírom már, rosszul vagyok. 

Egy nap se telhet már el sírás nélkül. Már gondolkozni sincs erőm, úgy érzem magam, mint egy üres doboz, semmi sincs már bennem csak kínzó fájdalom. 

Vettem egy fejhallgatót, most a zenébe temetkezem, bár tudom, hogy az nem segít, csak rosszabb lesz, remélem ennél már nem tud jobban fájni, ennél már nem lehet rosszabb, ugye? Kérlek, ígérd meg, hogy már nem fog sokáig fájni... 

Sírni,s Írni

Találtam egy képet az interneten, ami a mostani lelki állapotomat nagyon jól tükrözi. A címe: Ne hagyd, hogy megegyen a depresszió...

Ahogy nézem én már egészen közel állok hozzá...Az már réges-régen bekövetkezett, hogy a társam legyen a minden napokban, ha már más úgy sincs mellettem, folyamatosan a vállamon ül, nyom lefele a terheivel, a fülembe súgdos nem túl szépeket. Tehát első kép kipipálva. Jöhet a következő. Az esti animézgetés, amikre mindig is életmentőként tekintettem, valljuk be éppen elég magányos, szívet markoló, egyre jobban lehúz. Úgy gondolom ezért jár a következő pipa. Az alvás. Napközben mindig úgy érzem, hogy át tudnék aludni egy egész hetet is, ha lenne rá időm, este pedig még hajnal kettőkor is úgy gondolom,hogy nagyon fiatal még az idő. Hiszen 3-4 óra alvással is vígan lehet élni, nem? Hát nem. ALUDNI AKAROK! De egyszerűen nem tudok, hiszen fáj, hiszen mindig jár...Pár napja előkotortam Wollywell-t, sírós barikámat, így a bárányszámoláshoz adott is az 1. gondoltam, ha nincs kihez bújnom, ha nincs már senki, aki megnyugtatna álmomban, akkor is legyen valaki, vagy legalább valami, amit magamhoz szoríthatok, hogy érezzem, hogy van még valami ami nem fog egyedül hagyni. Szomorú tekintetével úgy tűnik osztozik az érzéseimmel...Nem alvás, pipa.
Mindenhová magammal cipelem, eddig tudtam tartani magam, a mindenhol mosolygós, életvidám lány szerepét már nagyon jól begyakoroltam, igazán kijár már nekem az Oscar díj. Eddig, ha a barátaimmal voltam, akkor ki tudtam kapcsolni minden érzésemet, nem koncentráltam csak az aktuális pillanatra, hogy átérezzem azt a baráti szeretetet, amit nyújtanak nekem. De már beúszta magát oda is ez a fekete árny. Nem csak a jó pillanataimat rabolja el, hanem a koncentráció képességemet is. Ez idáig legalább el tudtam vonatkoztatni tőle. Most pedig: milyen példa mondatokat veszünk már németből is???"Ich denke oft an dich. An wenn erinnerst du dich? An deinen Freund? Ja, an ihn" Ja, natürlich, hiszen kire másra? Emlékezni? Hát jó vicc, nem emlékezek én, az emlékeimbe élek, beláttam rég nem ugyan az a kettő.
Tehát 4/6. Azt hiszem nem túl jó arány és ha így haladok ez csak romlani fog. Sebgyógyulással nem túl jól állok, ideje pótolnom a K vitamint...
Fáj a fejem, bár ez már elég jól állandósult az álmatlansággal együtt egy jó fél éve.
Ma is sokat sírtam, de ez már nem meglepő. Minden egyes szavának örülök, amikor ír, minden egyes szavát megsiratom. Lassan annyit sírtam, hogy úszni lehetne benne. Kár, hogy nem tudok jól úszni.
Ma megpróbáltam megírni a búcsúlevelemet neki, amiben kifejezem azt, hogy teljesen lemondok róla a boldogságáért, hiszen már csak ez számít. Elég kuszára sikeredett, össze-vissza ömlesztettem a mondatokat két sírás közepette. Reméltem sikerült megfogalmazni normálisan az érzéseimet, bár nem hiszem, hiszen válaszolt rá....Lehet, hogy elolvassa ezt az egész marhaságot, amit összedobálok blog gyanánt. Bár csak megalázom vele magam, teljesen kitárulkozok vele előtte, pedig már így is teljesen belém látott, most még egy réteget lehúzhat rólam. De legalább láthatná, hogy mit érzek, hogy mit csinálok egyedül. Nagyon félek, hogy rosszat gondol rólam, amire nem szolgáltam rá. Már nem kérem, hogy szeressen továbbra is, de lásson jónak, sosem akartam rossz lenni, kérlek láss még mindig jónak...
Bár még egyszer magamhoz szoríthatnálak....de akkor már nem akarnálak elengedni.
Annyira önző vagyok!

Nem értem mi értelme az egésznek...Mondd, élet ez?

Taszukete...

Az emberek miért nem akarnak a másikon segíteni? Miért nincs már emberi szeret a legtöbben? Miért csak magukra figyelnek?
Ma bicikliztem ( már olyan természetesnek tűnik, hogy betekerjek egyedül Vásárhelyre, mint kisétálni a buszhoz), amikor megláttam egy idős bácsit az utcán összeesve egy kocsmától pár méterre. Nem vagyok erős, azt láttam, hogy én nem tudok segíteni rajta, mivel még csak felültetni se tudnám, nem egy vékony személy volt. Ezért bementem a kocsmába szólni pár férfinak, hogy az utcán fekszik egy öregember ájultan, segítsenek. Az első reakció az volt, hogy úgy is csak részeg. És ha mégsem az??? Egy idős bácsiról van szó, akinek akár leeshetett a cukra, stroke-ot kaphatott, vagy bármi betegsége lehet, amin ha nem segítünk akkor meghalhat. És mi van, ha tényleg csak részeg? Akkor hagyjuk az utcán feküdni, hátha még bele is rúg valaki? Had forrjon fel a tűző napon alkoholmérgezésben, hátha csak teher a családjának?
Miért nem pattant fel rögtön legalább egy ember, hogy segítsen neki, vagy legalább megnézze, hogy mi van vele? Miért ment el annyi ember mellette abban a pár percben amíg én ott voltam? Miért csak nekem jutott eszembe, hogy aki a földön fekszik eszméletlenül az egy EMBER?  Még ha részeg is, attól még ugyan úgy segítségre szoruló társunk mint akárki más!
Lehet, hogy csak én gondolkozok így. Nagyon bízok benne, hogy nem.
Örülök, hogy én segíthettem egy embertársamnak.

A hideg ráz a sírástól, ha ezt a számot hallgatom...

Renmobil

Renmobil...az én gyönyörű lila biciklim.
Már az előző bejegyzésemben említettem, hogy szeretek biciklizni, de most egy külön bejegyzést szeretnék neki szentelni, hiszen ez is,mint oly sok minden hozzá fűzhető.
Sose szerettem biciklizni, mindig a gyorsabb, lustább megoldást választottam inkább, így a buszt vagy az autót. De érte mindig szívesen változtam és mindenben támogatni akartam Őt. Ezért lett felújítva az egyébként régi, agyonhasznált, mindig nyikorgós, biciklinek csúfolt cangám. Rengeteg munkája volt benne, amit azt hiszem nem köszöntem meg neki elégszer. Utólag pedig hiába is gondolkozok ezen, ezt is elmulasztottam, mint ezernyi dolgot, amit ki akartam mondani, hogy tudja mi jár pontosan a fejemben. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, hogy mennyire nagyra tartottam, felnéztem rá mindig is, ami persze most se változott.
Szeretem, amikor tekerés közben a rövid hajamba kap a szél. Annyira gondtalan vagyok olyankor, mintha megállna az idő, nem gondolkozok, nem érzek semmit. Vagy mégis? Hiszen akkor is rá gondolok, olyan mintha mellettem tekerne ő is, együtt suhannánk a szélben. Ha becsukom a szemem közben, érzem a hátamon a kezét ahogy tol.

Tegnap megtapasztaltam, hogy milyen más biciklijével menni a városban, hát nem túl fényes, de esemény teli "kirándulás" volt az biztos :) Az érzés, hogy nem tudsz megállni kicsit felszabadító volt. Ezek után még jobban értékelem, hogy megcsinálta nekem a Renmobilt :D

Jó érzés olyan emberrel biciklizni,akivel jóban vagyok, hogy közben jókat lehet nevetni, mégis sokkal jobban élvezem azt, amikor kerózás közben önmagamba merülhetek.

Kerózás...az Ő szavai az én számban. Visszhangzik Nana gondolata a fülemben. Miért is használom azokat a kifejezéseket, amiket Ő használt, miért jut mindenről az az eszembe, hogy vajon ez neki tetszene-e, miért jut minden tárgyról vagy helyről eszembe Ő, amikor vele nem is jártam ott?  Nem hiszem, hogy egyszerűen csak szerelemről lenne szó. Kicsit olyan nekem Ő, mintha a teremtőm lenne, hiszen általa lettem az aki most vagyok. Annyira sok mindent kaptam tőle, sokat tanított, formált. Nagyon sok minden csak átragadt rám róla, ahogy a gyermek is átveszi szülei attitűdjeit, viselkedési szokásait akaratlanul is.

Mindent nagyon Köszönök!

Ma kifejezetten rossz napom volt. Sokkal gyengébbnek éreztem magam, mint általában, annyira elveszett vagyok nélküle. Eddig voltam annyira erős, hogy kifelé ne mutassam ki a fájdalmamat, de valamiért ma a mécses eltört, a buszon elkapott a félelem, hogy többé nem fogom látni, miközben a házát figyeltem és kicsordult a könnyem. Szégyenlem érte magam. bár nem hiszem, hogy bárki észrevette volna, de még csak okot se akarok kelteni arra, hogy mások szánalommal nézzenek rám. Persze biztos van, aki együtt érzőbb, nem nevet ki, nem néz le az érzéseimért, akár még segítséggel is fordulna hozzám. De hát mit érnék el vele? Semmit, nem tudnak ezen segíteni. Ugyan így jártam zumba óra közben is. Nem akartam, hogy lássák a könnyeimet, szerencsére kapótra jött a még mindig tartó betegségem, így légszomjra hivatkozva otthagytam az egészet, hogy egy kis kecske társaságában kisírjam a szemeimet. Vajon az állatok érzik az emberek lelki gyötrődéseit?
Véletlen elküldtem neki egy képet, amin nagyon rossz állapotban vagyok. Nem akartam. Nem szerettem volna, hogy lássa, hogy mennyire ki tudok készülni rosszabb perceimben, benne főleg nem akarok szánalmat kelteni, de hát mit is érezhetne egy karikás szemű roncs láttán?

A lelkiállapotomat megint tükrözi a bejegyzés hosszúsága...

Azért az este jó volt, örülök, hogy legalább kaptam valakit az életembe, aki egy kis színt is visz bele.
Sajnos a vidító számom már nem működik, hiszen már ehhez is hozzákapcsoltam Őt.  Nem baj, azért még mindig próbálkozok vele :)

Szuperhősök

Ma egy órán az öngyilkosságról beszéltünk. Az egyik esetben az volt, hogy a kamasz úgy gondolta, hogy ha meghal, akkor szuperhősként fog újraéledni és a szuper erejével le fogja tudni küzdeni azokat, akik az életében bántották őt, ezért öngyilkos lett.
Most nem akarok külön az öngyilkosságról írni, inkább a szuperhősökre, a szuper képességekre térnék ki.
Azt hiszem mindenki elgondolkozott már azon, hogy mi lenne az a különleges képesség, amit választana, ha lenne rá lehetőség. A legtöbben biztos nagyon erősek lennének, repülnének, láthatatlanok lennének vagy olvasnának a gondolatokba. Végtelen hosszan sorolhatnám. Természetesen én is kipróbálnám valamennyit, de nem tudom, hogy mi lenne az, amire igazán szükségem lenne, hiszen mind annyira hasztalan a számomra. Mit érnék azzal ha erős lennék? Nem akarok másokat bántani, csak azt szeretném, hogy én ne sérüljek meg lelkileg. Gondolat olvasás? Miért lenne jó, ha tudnám, hogy mit gondolnak rólam? Csak azzal is magamat bántanám, nem akarom tudni, hogy milyen véleménnyel vannak rólam az emberek, ki akarom zárni a külvilágot.
Azt hiszem valami olyat választanék, amivel elnyerhetném a boldogságot. Magamat olyanná formálnám, amilyennek Ő akart engem látni, amilyet Ő szeretett volna. Bár akkor az nem is én lennék, mindent elveszítenék ami vagyok. 
Ha kívánhatnék valamit, akkor az az lenne, hogy Ő megkapja az általa kívánt két életet. Akkor mindketten boldogok lehetnénk.
Egyre jobban látom, hogy mennyire önző vagyok. Nagyon sok mindenben nézem azt, hogy neki mi lenne a jó, de mégis mindig oda lyukadok ki, hogy az milyen hatással lenne az én boldogságomra. Tudom, hogy ezt nem kellene, de nem tudom kontrollálni, hiszen folyton jár...
Önzőség küzdeni valami olyasmiért ami már rég nem akarja azt, hiszen csak ezzel Őt is felkavarom, pedig én nem akarom bántani.
Kicsit olyan érzés, mintha csak egy kis időre ment volna el, mintha majd hozzám jönne haza,de sajnos ez nem így van, hiába lesz sokkal közelebb mint most, hiába fogok nap mint nap lemenni a busszal a házuk előtt, hiába kanyarodok el felé biciklivel, ha Ő már nem fog várni a kapuban.

Lehet, hogy Csupa Szív szeretnék lenni, hatalmas szívvel a hasamon, hiszen az enyém úgy is sorvad már, lassan már csak áhítom a szeretetet, de nem leszek képes se befogadni, se adni abból, ha nem róla van szó.

A mai nap sírást is kipipálhatom...lassan több vizet sírok ki, mint amennyit iszok, sürgősen pótolnom kell a folyadékot :D
 
Már nem akarok befelé se fordulni, mert már az álmaim se szépek. Még ha az álomvilágom is kilök magából, akkor mégis hova forduljak????
Úgy tűnik már senki és semmi sincs ami meg akarna menteni :)

Amikor elúszik minden

Amikkor elúszik minden és csak az emlékek maradnak...
Látom előre, ez egy hosszú bejegyzés lesz, hiszen a jóról nem lehet hosszan írni, de a fájdalomról annál inkább.
A szép tavasz ennyi volt a szívemben, nem is értem, hogy miért tudtam ennyire kapaszkodni egy reménytelen reménysugárba.
 Túl sokra tartom magam.
Már mikor tekertem éreztem, hogy itt baj lesz, a szél is visszatartott, mintha azt akarná mondani, hogy ne menjek arra, úgy se vár semmi jó.
A kimondott szavak mellbe vágtak, fojtogatott a rosszullét. Csak ezt az egyet nem akartam hallani...De hát mégis ki lett mondva, jobb is most megtudni.
Nem tudom, hogy miért élem bele mindig magam olyasmibe, amire annyira kicsi az esély. Ideje lennem védekeznem, csak bántom magam ezzel is, ki kell alakítanom egy védekező mechanizmust az álmok ellen is.
Pedig én csak Őt akartam elfelejteni. Másképp nem is kapálóznék ennyire vészesen, hiszen sok minden történik velem egyedül is, aminek örülhetek. Nem azért van szükségem valakire, hogy jó pillanatokat szerezzen, hanem hogy Őt kitörölhessem a szívemből. De úgy tűnik ez lehetetlen.
Sajnos még mindig ott motoszkál, sőt egyenesen ugrál, mint aki ki akar törni. Bár kitörne és azzal a lendülettel meg is szökhetne, én már nem akarok helyet biztosítani a számára ott, ha ez ennyi fájdalommal jár.
Nem akarom, hogy fájjon. Mégis folyik a könnyem, pedig már annyira távlati az egész. Azt hiszem még sosem voltam szerelmes, mert ennyire még soha se fájt semmi. Az idő begyógyítja a sebeket...jó is lenne, de úgy tűnik az én esetemben az az idő ellenem játszik és egyre jobban tépkedi a sebeket felfelé.
Még a kutya is örült nekem. Kár, hogy nem tudja elmondani a gazdájának, hogy mennyire szeretem...
Bár sokra úgy se mennék vele, mit érnék el azzal, hogy újra arcon vágnám az érzéseimmel, hiszen tudja ő úgy is. Nem arról szól már itt rég a történet, hogy ki kit szeret és kit nem. Ha ilyen egyszerű lenne minden, azt hiszem még most is itt feküdne mellettem és leszidna azért, hogy ne égessem a villanyt, hiszen zavarja a kicsi süniket.
El akarok futni, menekülni minden elől ami rá emlékeztet. De ahhoz mindent magam mögött kellene hagynom, hiszen semmi sincs ami nem Ő lenne. Ennek ellenére mindent újra is akarok élni. El akarok menni az állatkertbe, hiszen ott szerettem igazán belé, ott karolt át újra, mindkétszer ott kezdődött minden. Nem hiszem, hogy jó lenne mással elmenni oda, nem szeretném, hogy lássák azok akiket szeretek, hogy mennyire fáj, mennyire mély még mindig ez a seb és egyre jobban vájja kifelé a húsomat.
Az utóbbi egy hétben sokat bicikliztem. Köszönöm Neked a Renmobilt, köszönöm, hogy megszerettetted velem a biciklizést! Egyedül jó tekerni. Nehéz közben, hogy ne folyjon ki a könnyem, hogy ne ordítsak bele a világba,de nem akarom, hogy sajnáljanak, inkább némán szenvedek, kínzom maga. 
Várom, hogy a Tisza visszahúzódjon medrébe, hogy le tudjak menni a tanösvényre is, hogy újra átéljem egyedül az emlékeimet,amiket még együtt szereztünk.
Mindig azt mondtad, hogy nem akarsz bántani, akkor most miért van ez? Nem veszed észre, hogy mennyire bántasz??? Vagy csak én bántom magamat? Miért nem tudom becsukni ezt a könyvet? Vagy legalább továbblapozhatnám... De csak bámulom a könny áztatta lapokat megrekedve a saját szenvedésemben. Erőt kell gyűjtenem, hogy a lapokat elhajtsam, ha már szét tépni nem tudom, de miért vagyok ennyire gyenge, vagy ennyire nehezek lennének azok, hogy az összes erőm se elég hozzá?
Átgondolva többet szenvedtem és sírtam miatta, mint amennyi szép percünk volt, mégis azok az idők és még a rosszak is többet jelentenek nekem mindennél.
Fojtogat a magány, félek belefulladok az érzéseimbe...

Színezd újra!

Kisütött a nap, kisütött egy kis reménysugár is a szívemben.
Az sms-t próbálom elfelejteni és pozitívan állni az élethez.
Színesebbnél színesebb ruhákba járok, néha úgy érzem magam mint egy papagáj, de ennek örülök is, hiszen ha kívülről színes vagyok, akkor a lelkem is igazodik kicsit hozzá és nem lesz annyira borongós. Bár azt kicsit nehezebb kiszínezni, mint az öltözködésemet, de szépen lassan színezgetem, formálgatom.
Annyit sírtam az utóbbi időben, hogy bízok benne, hogy ha a nap rásüt könnyes arcomra, akkor megjelenik a csodaszép szivárvány is az életembe:)
Egyébként az elmúlt pár nap nagyon jó hangulatban telt, fényképezgettünk, fagyiztunk, vásároltunk,nagyon sokat nevettünk.
Most jó kedvű vagyok, a boldogság kicsit messze van még, de remélem hogy szépen lassan megérkezik az is. Bízok benne, hogy újra rám talál minden, ami ahhoz szükséges.
Még persze nem merek nagyon ábrándozni, hiszen már sok csalódás ért az utóbbi időszakban, így nem szeretném, hogy újra csak az legyen belőle. Nem szabad beleélnem magam. Na jó, én olyat nem tudok, már is túlságosan beleéltem magam :D Csittt! Fogd vissza magad :D

Barátnőmnek nagyon igaza volt, a blog csak arra jó igazán, hogy kipanaszkodjuk magunkat, a jó dolgokról valahogy nem tud az ember lánya annyit írni:D


Jó kedvű szám, ágyon ugrálós, táncizós ;)

SMS

Sütikének megszülettek a pici pöttyei, ezennel újra négyszeres nagymama lettem, és Ő is nagypapa...
Nagyon boldog vagyok, 4 hatalmas babácska született. Legalább ma történt valami jó is, ami kirázzon a mély "olyan rosszul vagyok" érzésemből.

Lehet, hogy hülye vagyok vagyok, de ma írtam neki egy sms-t, nem tudom, hogy mit is akartam ezzel, vagyis nagyon is jól tudom, hogy mit akarok, csak kár is húzogatnom magam előtt a mézes madzagot, ha csak csóválhatom érte a farkamat, meg nem kaphatom.

Olyan távolinkat tűnik az elmúlt 2 hét. Valahogy nem tudom már felidézni azt a két kék szemet se már, vagy csak nem akarom. Egy kapaszkodót kerestem valakiben, akit nem ismerek, azért hogy elfelejtsem a múltamat, vagy legalább kicsit színesebbé tegyem a jelenem. De mégis a 2 hetes múlt valahogy sokkal fakóbb az 5 hónaposnál. Hiába nincs már fent a falamon a kép, ha becsukom a szemem azonnal látom. Folyton a gyűrűmre pillantok, sokszor észre se veszem magam, hogy mosolyognom kell, ha azt babrálom. Már nem alszok Bruminszkij Tomoya kunnal, pedig nagyon szeretném őt is átkarolni, legalább ennyit éreznék belőle, de éppen eléggé kínzom már magam így is.
 Én őszintén, próbáltam kitépni a helyéről, de hát annyira befészkelte már oda magát, ha nem gondolnék rá pár napig, akkor jó nagyot rúg a bal pitvarba, hogy ébresztő, itt vagyok én is!
Ma azt mondták nekem, hogy tárjam ki a szívem. Jelentem, nyitva áll! De nem kopog az ajtaján senki. Lehet, hogy ha bekukucskálnak rajta, akkor látják, hogy kicsi már ott a hely? bár van aki két kézzel is veri, de őt én nem akarom oda engedni, rossz ajtón kopogtat. Akkor, lehet, hogy még sincs az nyitva? De igen, csak nem mindenkinek.



Felzaklatott az sms. Az ÖVÉ. Mert igen, kaptam. Bár nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek? Már egyikhez sincs kedvem.
2 hónap után megtört a jég, bár tudom, hogy ettől nem kell bizakodnom, mert már minden reménytelen, de már nem vagyok letiltva :) Most pedig folyamatosan hallgatom a face csipogását, hátha ő jelölt vissza... 
Már nem folyton mosolygok, nem akarok álarcot viselni. Bár lehet, hogy jobb volt úgy...

Nem merek aludni éjszakánként. Félek attól, amit álmomban látok. Felváltva vannak rémálmaim, és szép álmaim. De egyik sem jobb. nincs nagyon olyan amiben Ő ne szerepelne. Nem merem lehunyni a szemem, mert nem akarok reggel úgy ébredni, hogy megint Vele voltam, ha ébren nem lehet mellettem. Mindig leizzadva ébredek, párnám könnyel áztatott....


Ha a lelkembe néznél, már tényleg csak egy zagyvaságot látnál, tele fájdalommal, kínnal, sírással, megbánással, haraggal, némi hülyeséggel és rengeteg szeretettel.
De még jó, hogy senki se lát igazán bele :)
Köszönöm, hogy vannak barátaim, hogy "kihipózták a sünimet", hogy elvont képet küldenek magukról, hogy jobb kedvre derüljek. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek.

Szkíííííí

Beteg...

Jó pár napja nem írtam bejegyzést, nem azért, mert nem lett volna mit, hanem mert beteg vagyok, így nincs erőm még gondolkozni se. Ami azért nagy hazugság, mert mást se csinálok csak gondolkozok...de tény, hogy nagyon ki vagyok merülve.
Nincs amivel lefoglaljam magam, csak fekszem az ágyamban és alszok.
Régebben szerettem beteg lenni, hiszen így legálisan kivehetek egy hetet a suliból, nem kell korán kelnem.
Most már nem örülök ennek az ingyenes lazsálásnak, hiszen így egyedül vagyok a gondolataimmal. Ami azért nem jó, mert nem tudok velük semmit se megoldani, nem jutok tőlük egyről a kettőre. Minden gondolatom ugyan oda fut vissza, a kígyó a saját farkába harap bele...
Nem tudom, hogy mi lenne, ami igazán segíteni tudna nekem. Talán az idő. Bár már így is olyan sok idő telt már el azóta, hogy már ebbe a közhelybe se hiszek. Inkább egy ember, nem feltétlen Ő, de neki igazán tudnék örülni. Bár felesleges lenne, mit érek a pillanatnyi boldogsággal, ha hosszútávon nem lehet jelen az életemben?
Inkább vágyok már egy felszínesebb, de igazi örömre, mint egy égig emelő, kiugrok a bőrömből a boldogságtól érzés, ha az tartós, maradandó.
Ha a lélek beteg, akkor követi a test is. Most kívülről se festek jobban, mint ahogy belülről érzem magam. Egyre jobban a szánalmas szó illik rám.
Pedig  nincs okom a szomorúságra. Egy kis mellhártyagyulladást ki lehet heverni, nincs komolyabb bajom, hálásnak kellene lennem az életnek, hogy élhetek. Mindent bele, ne add fel!

Azt olvastam, hogy ha messze vagyunk egymástól, akkor a szeretet is megszűnik. Több mint 1000 km, ha folyamatosan csak sétálnék megállás nélkül, akkor is 8,5 nap lenne mire odaérnék, ez elég messzinek számít, nem? Akkor talán az Ő érzése már megszűnt, még ha az enyém nem is. Örülnék neki, ha Ő már nem érezne, kicsit önzőn azt kívánnám persze, hogy szeress még, de az önzőségemnél erősebb az Ő iránta érzett szeretetem, neki pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejtene. Nekem is jobb lenne. Akkor lehet, hogy mégis nagyon önző vagyok...
Jó lenne, ha valakit úgy szerethetnék, hogy azt engedje is, hogy egyszer értékeljék is azt.
Sokat gondolkoztam már el azon, hogy mi is az amihez igazán értek. Nagyon irigy vagyok az egyik barátnőmre, mert szépen rajzol, énekel, tud furulyázni, gitározni, én annak is örülnék, ha ezek körül legalább egyhez értenék. De bennem nincs semmi művésziség. Azt hiszem még szép érzékem sincs. Szeretnék tudni táncolni is, de abban se vagyok annyira jó, hogy kiemelkedő legyek, sőt...
Jobban belegondolva nincs semmi kézzelfogható, amit igazán tudnék. Amihez igazán "értek" az a szeretet. De hát mit érek vele, ha nincs senki, akivel megoszthatnám ezt? Ez már nem csak az élet fintora, hiszen már folyton grimaszban áll a szája.

Nagyon haragszom az emberekre, amiért képesek egy állatot bántani!!! Szegény "kicsi" Boriszom, küzdj! Gyógyulj meg! Mutasd meg, hogy erősebb vagy a patkányméregnél is!

Az utóbbi egy hétben többet sírtam, mint általában,(1 liter könny biztosan megvolt) kavarogtak bennem az érzéseim, a sajátjaim, amiket az élettől kaptam, és az érzéseim amiket egy gyönyörű, szívbemarkoló történettől kaptam. De rengeteg erőt is kaptam tőle, hogy nem szabad megállni, mindig legyen valami, amiért érdemes élni, még ha az egy napló írás is csupán...Meg kell látni a szépet, mert az élet GYÖNYÖRŰ! csak észre kell venni :)

Hercegek és hercegnők

Lehet, hogy az a baj, hogy rossz meséken nőttünk fel.
Minden mese happy end-re végződik, a hercegnőt mindig megmenti az ő saját hercege. Kicsit szürreális nem?
Minden lány hercegnőnek képzeli magát és arra vár, hogy a mesebeli lovagja megjelenjen az ajtaja előtt.
A herceg legalább legyen szőke kék szemű és hozza el a boldogságot is magával, úgy hogy a hercegnőnek nem kell tennie érte semmit, csak  várni a csodára. Hiszen ez már csoda számba megy...
A mai lányok elefántcsont tornyuk legtetején fésülgetik hajukat és arra várnak, hogy megmentsék őket, maguktól nem mernek kitörni, pedig csak kötelet kellene kötniük a derekukra és ugrani!!!
De senki se elég bátor hozzá, vagy csak megszokták a kényelmüket.
Én is nagyon kényelmes vagyok...
Én is arra várok, hogy a naplementében ellovagoljon értem a daliás herceg, szerelmes csókjával felébresszen rémálmomból és boldogan éljünk,míg blablabbla.
Na igen ez volt eddig, de már rá kellett ébrednem, hogy nem fog az a herceg csak úgy eljönni értem.
De hát miért ne lehetne Hófehérke Hőse az egyik törpe? Miért kell a mesebeli Hősnek tökéletesnek lennie?
Elég ha a Hős csak az én saját hősöm lesz, csak ha én fogom jónak látni, csak hitesse el velem, hogy ő tényleg engem akar, tényleg ki akar ragadni a saját magamnak kreált mocskos világból,ami valószínűleg csak az én fejemben él.
Nem kell neki fehér lovon ülnie, jó lesz egy bicikli is ;) Na jó, a bicikliből kicsit már elegem van, inkább jöjjön gyalog :D

A várva várt szombatom elmaradt...

És ismét boldog voltam Veled álmomban, kezdem megszokni, hogy csak álmaimban vagyok boldog.
Élvezed Te ezt?
"Nem is tudtad? Ha valaki megjelenik az álmaidban, az azt jelenti, hogy az illető annyira vágyik arra, hogy veled legyen, hogy kilép a testéből és egyenesen a te álmodba repül."
Eddig hittem ebben is, jó is lenne hinni benne, de már nem hiszek a mesékben...


Ennek örömére újrakezdem a Toradora-t :D

Összezavarodva

Összezavarodtam.
Lehet, hogy jobban át kellene gondolnom, hogy mit is szeretnék. Lehet, hogy tényleg használ a "Titok", de jobban át kell gondolnom, hogy mit és kit is szeretnék...
Érdemes olyan után sírni, aki már úgy se lesz az életem része? A válasz egyértelműen NEM.
De hogy érdemes-e a két kék szempárra gondolnom, erre nem tudom a választ.
Bár az is lehet, hogy nem kellene egy mondatból ítélkeznem, de lehet, hogy az mindent elárult róla, majd kiderül.
Amit legutóbb oly hosszan fejtegettem a lehetőségekről lehet, hogy a kukába is dobhatom, bár azért nem törlöm le,mégis csak az én agyszüleményem :D
Azért a mai napomban volt egy nagy öröm, izgatottság, egy kis remény, még ha kicsit keserű szájízzel is társul, ettől függetlenül felfelé görbül a szám széle.
Nem tudom már, hogy mi lenne a jó. Várni rá vagy nyitni felé? A bizonytalanban reménykedni, vagy a biztosabbat megragadni? De ugye ahogy már kifejtettem, csak pótlékot nem akarok, abból csak egy újabb strigula lenne.


Veled álmodtam, jó érzés volt, legalább álmomban boldog lehettem :) De többet köszönöm szépen nem kérek belőle!

Azt hiszem túlbonyolítom az életem, de nem akarok dönteni. Melyiket nem fogom megbánni később? Azt hiszem ezt sosem fogom így megtudni :)

Kapok egy gyönyörű rajzot, már előre nagyon örülök neki, legalább kitölti az ő rajza helyét, lehet hogy a szívemnek is könnyebb lesz. Az biztos, hogy sokkal jobb érzés lesz Nanát nézni esténként a falamon, amiben benne van egy új barátság, mint egy álarcot, ami csupa fájdalmat hoz elő.

Igazán összezavarodtam, de majd szépen idővel letisztul minden. :) Hiszek benne, hogy minden jó lesz :)
( a kis naiv :D )

/és a mai kedvenc ismét Leander :3 mert gyakorolnom kellene a karaokéhoz :D

Álom vs. Élet

A mai bejegyzésemet a Taiyou no uta dorama ihlette. Igen ,ez itt a reklám helye :D

Ma másodjára néztem meg ezt a sorozatot. A főszereplőnek a végén mérlegelni kellett, hogy mit választ, hogy tovább éljen vagy haljon meg idő előtt, de úgy, hogy valóra váltotta az álmait.
Én nem tudnék az álmaim mellett dönteni, ennél jobban szeretek élni. Bár jobban belegondolva nincs is olyan álmom, ami hajtana előre. Mindig is az érzéseimnek éltem és nem egy kitűzött célért. Ha elhatározok valamit, azt általában véghez is viszem, de sose merek nagyot álmodni, reálisan próbálok gondolkozni, így nem zúzom szét az arcom annyira, ha pofára esek, pár lila folttal általában megúszom :)
Kivéve persze az előző kapcsolatom. Az volt egyedül az az álom, amiről több emeletet zuhantam és csak nem akar begyógyulni a miatta szerzett sebek, bár már halványulnak. Úgy tűnik kívül belül lassan gyógyulnak a sebeim, decemberben estem egy vicceset (na jó nem nevettem akkor rajta, utólag pedig nem nehéz saját káromon nevetni), és azóta nem csak az akkor új cicanacimon maradt meg a szakadás nyoma, hanem a térdemen is éktelenkedik egy jóóóó nagy piros seb. Lehet, hogy sose tűnik el, remélem a lelkem azért rendbe jön :)
De visszatérve az álmokhoz. Szerintem az álmok nagy része csak pillanatnyiak, ha valamit nem érünk el, de küzdöttünk értük, akkor is legalább megpróbáltuk, ezáltal többek leszünk. Attól, hogy nem lehet a miénk nem leszünk kevesebbek, sőt többek, mivel tettünk érte valamit, ami fejlesztette az érzéseinket, lelkünket.
Hiszek ebben az elcsépelt közhelyben, hogy nem a győzelem, hanem a részvét a fontos. Nem győzhetünk mindig, de mindenért küzdhetünk, közben jól érezhetjük magunkat és ez is sokat számít. Persze jól esne egy kis győzelem is:) Szeretném most őt "trófeaként" megkapni, megérdemelnék egy kis győzelmet, boldogságot már:)

18 darab szexkönyvvel fekszem egy ágyban, kicsit abszurd érzés, az élet fintora...(szakdolgozatot írok).




És egy kis Clannad, hátha az én kívánságom is teljesül...

Össze-vissza

Nem szeretnék már korombeli sráccal ismerkedni, pedig arra lenne lehetőség. Néha nagyon gyerekes vagyok, de sok mindenben pedig túlságosan koravén. Nem ebben a korba kellett volna születnem. Csak egy generációt kellene  hátra lépnem. Akkor az ilyen idős fiúk már férfiak voltak és nem kalandra vágytak.
Szeretnék gyereket. Persze nem most még, de pár éven belül, de manapság a férfiak 30 éves kor előtt nem szeretnének megállni egy nő mellett, élni akarnak, az idősebb férfiak pedig nem ilyen lányt akarnak már mint én.
Két világ közé kerültem, a fiatal srác az éljünk a mának elvet követi, én pedig akár bele is gebedhetek, akárhogy igyekszem az nem megy nekem. Az idősebb pedig érett nőt szeretne, aki már nem tanul, önálló élete van, hát én ebbe a kategóriába se tartozom.
Inkább gyerek szeretnék lenni, gondtalan, hasztalan, de mégis boldog. Szeretném, ha az lenne a legnagyobb szívfájdalmam, hogy milyen színű Hello Kitty-t kérjek anyutól. Boldogság... (veszek is majd Hello Kitty-s joghurtot XD)
Egy gyermek, ki gyereket akar....azt hiszem sokat nem változtam ovis korom óta :D Akkor is család anya szerettem volna lenni, ha megkérdezték, hogy mi leszek ha nagy leszek, akkor azt mondta, hogy főállású anyuka vagy szexológus :D Ezek a tervek mára csak annyiban változtak, hogy már nem akarok olyan sok gyereket, hogy főállású anyuka lehessek, a szexológust pedig lecseréltem iskolai védőnőnek, aki szexuális felvilágosításokat tart :D

Rosszat álmodtam, kihatott az egész napomra, fogjuk rá, hogy ezért is lett ennyire össze-vissza se füle se farka bejegyzésem :)

Vágyom rá, hogy szerethessek valakit....mindennél jobban.
Szenvedek a szakdolgozatommal, pedig nem is lenne olyan rossz téma, érdekel is, de ne tudom, hogy pontosan mit is akarok írni, így pedig nehéz...Lehet, hogy olyan össze-vissza lesz, mint ez most.
A súlyommal is szenvedek, bár be kell valljam, magamnak tetszek így gömbölyebben is, csak hát sokra megyek vele, ha másnak meg nem pfff. Ez nagyon hülye gondolat, de még az is megnyugtat, hogy tudom, hogy Magánynak így nem tetszenék, hiszen még 47 kilósan se volt megelégedve velem, akkor most mit szólna? :D Ez kicsit jó érzés :)

Aggódom a barátnőmért, ne legyen semmi baja, kitartás, szorítok!!!! Minden rendbe jön, gyógyulj meg gyors ! <3

És ma kivételesen egy magyar kedvenc :)