Rehabilitáció

Több mint fél éve el akarok futni az érzéseim, önmagam elől,de hiába is próbálkoztam, mindig hiábavaló volt. Hiszen lehetetlen elfutni lélek nélkül, a testem hiába akartam irányítani, hogy rohanjon, ha a lelkem a fájdalomtól megbénult, nem volt ami mozgasson, ami hajtson előre, lábak nélkül képtelenség járni is. Hiába is erőlködtem mindig, önmagunkat nem lehet legyőzni azáltal, hogy csak a rothadt szaros falakra próbálunk szép, friss, rózsaszín meszet kenni, azt remélve, hogy a szép új burkolt alól nem érződik ki az alatta való romlott réteg bűze.
Magamra akartam erőltetni új érzéseket szinte lényegtelenül, hogy ki iránt, a fő az volt, hogy szeressek valakit.
De addig nem lehet bárkit is szeretni, amíg ott motoszkál még a másik.

Most érthetetlenül nézek szembe a múlttal. Mi volt a Törpében az ami ennyire megbénított, leláncolt? Hiszen attól, hogy valaki nem normális, még nem lesz különleges.
Szépen lassan, egyenként levettem azokat a ruhadarabokat róla, amiket csak én aggattam rá minden indok nélkül, ami miatt különbnek láttam őt, mint a többit.
Most hogy látom magam előtt csupaszon, csakis önmagát, már nem érzek iránta semmi szépet, csak egy Törpét látok, aki bárki mögött elbújhat.

Hiszen akármennyire is igyekezett, hogy kevesebbnek lássam magam, hogy az önbecsülésem a béka seggét csókolgassa, hogy csúnyának és nem szerethetőnek lássam magam, már tudom, hogy én egy Óriás vagyok.
Csak ezt nem akarta hogy lássam, hogy tudjam magamról, mert akkor simán el tudtam volna taposni.

Ha most belenézek a tükörbe, újra önmagamat látom. Nem azt a meggyötört árny szellemet, aki egykor miatta voltam.
Tudom, hogy ehhez arra volt szükségem, hogy magamba mélyedjek, hogy újra és újra körbejárjam az érzéseimet.
Persze kellett ehhez nagy segítség is, hogy mögöttem álljon a család és Te Nana. Hiszen Hachiko nem lehet teljes nélküled :)
Kellett az, hogy felkarolj, hogy nevessünk, hogy estéket végig beszéljünk, hogy egymást támogassuk, hogy érezzem azt, hogy van aki segít, de én is tudok neked adni.
Biztos vagyok benne, hogy te felgyorsítottad a folyamatot.

Most már el tudnék futni, rohanhatnék, szárnyalhatnék, messze járhatnék, hiszen a lélek rehabilitációja-bátran kijelenthetem-sikeres volt. De már nem akarok elmenekülni. Egészséges lélekkel már tudok mosolyogni a jelenen is, értékelni tudom a pillanatot és a legfontosabb: tudok szeretni, szerelmesnek lenni.
Akkor meg miért mennék is el?! :)

Azok a fránya félelmek

Sajnos nálam se olyan egyszerűen mennek a dolgok, ahogy én elképzelem. Vagyis, lehet, hogy  minden oly könnyen jön, csak én bonyolítom túl. Nem kellene gondolkozni, ki kéne zárni mindent és mindenkit és csak kettőnkre koncentrálni.

Könnyedén kialakulnak bennem az érzések, hiszen már érzem és már tagadni se akarom magam előtt. Semmi értelme nem lenne annak, hiszen azzal csak magamtól vonom meg a boldogságot.

De. Mert mindig ott van a de a sorok végén.

A jó érzésekkel előjönnek az aggodalmak, a félelem. 

Eddig nem kellett aggódnom, hiszen annyira közel van. Felpattanok a kis lila biciklimre és már ott is vagyok vele 2 perc múlva. 

De visszatérve a félelemre. Ma aggódtam, féltem, féltettem. Lehet, hogy nem volt sok okom rá, de én mégis percenként pillanatottam az órámra, hogy mikor ér vajon vissza, hogy nem telt-e el túl sok idő azóta, hogy elment, hogy normális-e, hogy ilyen sokáig távol van, vagy már valami baj történt, karanbolozhatott-e vagy csak egyszerűen, lelkileg hogy érezheti magát. 

Bennem volt az is, hogy nem felejtett-e el engem, hogy egyáltalán visszajön-e értem, vagy hiába várok rá.

Igazság szerint én is ott tartok, hogy félek, hogy a kiskertem üres marad nélküle, hogy valami történik és nem tér vissza hozzám. Szívesen raknék rá nyakörvet, de már azzal is megelégednék, ha az én nyakamon díszelegne egy, hogy magához láncoljon, hogy ne engedje rövidre a pórázt. Nem elenkeznék, még a farkamat is csóválnám.

Annyira könnyű valakit szeretni, de hogy azt igazán viszonozzák is, nem tudom, hogy mennyire lehetséges-e ez, de azért bízok benne.

Nem merem 100%-osan bele élni magam a boldogságba, mert annyira sok a seb a lelkemen, nem akarok még több törést, fájdalmat.

Arcon röhögni a múltat

Holnap másképpen kelek majd fel. Tessék, igen jól látod, engem pár éjszaka alatt kicseréltek!
Ma jutottam el oda, hogy nevetve beszélek róla (aki már nem érdemli meg, hogy megtiszteljem a nagy betűvel, mostantól ő nem lehet már Ő, hiszen már elmentem mellette, inkább Törpe, Tisza Kata után szabadon).
Anyával a csajos beszélgetés ma már nem ment át az "ápoljuk a sebzett kicsi szívét"-féle zokogásba, hanem hangosan tudtunk röhögni azon, hogy mik is voltak az utóbbi lassan 3 évben. Miket éltünk át és azok mind és mind mennyire röhejesen szánalmasnak tűnnek már így visszatekintve, hogy csak nevetni tudunk rajta.

Nem is gondolkozok azon, hogy Benne megbízhatok-e, hiszen miért kéne feszengnem? Ő bántott engem? NEM.
Lehet, hogy fog még bántani, de addig megannyi csodás percet élhetek át vele ha csak a jelenre koncentrálok és élvezem azt. 
Hiszen még csak 22 éves leszek, fiatalság bolondság, ugye? Ráérek majd akkor sopánkodni, bizalmatlanul állni az emberekhez, amikor majd 40 évesen gyerekkel, sünnel, kutyával, macskával és mi egyébbel dobnak az utcára, ha már a gyűrűs ujjamon fehéren éktelenkedik a jegygyűrű nyoma, addig nem, nem hagyom magam, még élnem kell. Most kell szárnyalnom, csak magamra koncentrálnom. Önzőség? Kit érdekel, ha közben jól érzem magam. :)


Azt hiszem éppen ideje egy életvidám Minorin képet választanom:

Bizalom köre

Réges-régen kikerültek már a férfiak a bizalom köréből. Sőt elég kevés ember áll már benne, csak egy két barát, családtagok. Kiölte belőlem a bizalmat is, így mindenhez és mindenkihez kételkedve állok hozzá. Vajon ő bántani fog, ő is csak kihasznál, szájába vesz, jól megforgat, megrág, lecsócsálva minden emberi mivoltomat, örömömet, jó kedvemet, bizalmamat, szeretetemet és kiköp? És mi marad utána belőlem? Egy meztelen, elárvult kismadár, akinek a látványa csak sajnálatot ébreszt az emberekben.

De nem, nem szabad általánosítani. Nincs olyan, hogy a férfiak rosszak, attól, hogy egy férfi bántott, az nem azt jelenti, hogy mindenki gonosz, szörnyeteg. Nincs ilyen skatulya, hogy FÉRFI.

Nehéz lesz valakinek újra belépni a körbe, de ha jól elrugaszkodik, akkor sikerülhet.
Remélem jó lesz. 
Lehet, hogy benne, meg lehetne bízni, bár még ahhoz bizonyítania kell.
Remélem belép a kulcs nélküli ajtón és ott is marad, nem bánt, nem okoz fájdalmat, mert már tényleg nem érdemlem meg.


Még sok a kétely és a kérdés, de most jól vagyok, most boldog vagyok.

Most nem érzem magányosnak magam, ha mégsem lesz ebből semmi, akkor se lehetek az! Mert a magányt magunknak kreáljuk, hozzáállás kérdése. Lehet, hogy valakinek nincs társa ma, de az nem azt jelenti, hogy holnap nem lesz. Csak az lesz magányos, aki nem hisz a jövőben, aki nem tervez magának szép életet, aki nem látja naposnak a jövőképét, annak nem is lesz az. Ha jön valaki új, akkor nem szabad arra gondolni, hogy majd kihasznál, elhagy, nem lesz vele jó életem, csalódás lesz és kudarc, mert akkor magam elé vetítem a sötét, komor jövőt, ami miatt nem tudom megélni a pillanat adta boldogságot. Lehet, hogy mégis csak bíznom kell, mert ez a nélkül nem fog menni. 
Nem szabad hinni a pletykákban, hagyni hogy más befolyásoljon, szabad nevetni, szeretni, boldognak lenni. 


Hachi újra akcióban ;)

Piros bicikli

Ismét összetörtem. Amit eddig a 7 hónap alatt felépítettem magamban, ami valljuk be nem volt túl sok minden, újra összedőlt, mint a kártyavár. Sajnos nem kellett hozzá nagy vihar, egy enyhe szellő is elég volt ahhoz, hogy elfújja vékony lábakon álló palotám.
Minden alakalommal, amikor hazafelé megyek a busszal, akkor azt figyelem, hogy hátha látom őt kilépni az ajtón, hiszen a busz a házuk előtt áll meg, de ez idáig sose láttam őt, ami kicsit el is keserített és egyben meg is nyugtatott.
Ez a tekintet már automatikussá vált, nem is jelentett az utóbbi időben semmit, odanéztem, konstatáltam, hogy megint nem láttam és már fordultam is vissza a saját gondolataimba. 
De most,ugyan az a pulcsi, ugyan az a nadrág és egy új piros bicikli. Bicikli. Valahogy ez fájt benne a legjobban. A közösen vásárolt szép biciklit persze eladta, mert fájó emlékeket hordozott magával. Pedig azok az emlékek az én legszebbjeim, az én féltve őrzött kincseim. Ő pedig inkább lecserélte őket egy új pirosra, amivel egyedül élheti át azokat a perceket, amiket régen velem, és már sosem velem.

Nem bírtam, fojtogatott, úgy éreztem, hogy a buszon elszívták előlem az összes oxigént, hogy valaki a mellembe vágott, összepréselve a tüdőm, vagy csak egy spontán PTX lépett volna fel nálam.

Ő gyors volt és kecses, felállt a biciklin, minden mozdulata a kerón a régi. Láttam az arcát is, bár a busz és közte volt egy út, de a tekintete még is eljutott hozzám. Láttam a borostáját, amivel annyit küzdöttünk, láttam mindent ami kívülről ő, és láttam azt amit a külső takar. A mániát, a bicikli iránti szeretetet, hogy kompenzál valamit. És láttam magamat kívülről, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy egy embertől ennyire függök, hogy egy pillanatnyi "találkozás" ennyire ki tud készíteni.

A buszon próbáltam erős lenni, bár éreztem, hogy nem sokáig tudom tartani magam, egyre jobban zsugorodtam és zsugorodtam, míg végül aprócska pontként bárki eltaposhatott volna.
A pályaudvaron leszállva eltört a mécses. Elő a telefon, gyorsan pötyögtem barátnőmnek a megrázkódtatást, remélve, hogy jól leszid, vagy egy mosolyt csal az arcomra. Szükségem volt arra, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül, ő ott van mellettem, mint ahogy én is próbálok ott lenni vele, amikor neki van valakire szüksége.

A fejem felett lévő felhőből eleredt az eső is, a telefonomat beborították a könnycseppjeim.  Szégyeltem magam, de nem tudtam visszafojtani őket, már nem én uralkodtam felettük. 
Ilyenkor eszembe jut az egyik volt évfolyam társam szavai, aki már nem él, hogy az ember mennyire összetett lény, hiszen ott van pl a könnycsatorna. Amikor nincs semmi problémánk, akkor normálisan működik, hiszen annak az lenne a funkciója, hogy kellőképpen nedvesen tartsa a szemet, nem árasztja el sok folyadékkal, de nem is hagyja szárazon azt, pont optimális fiziológiai állapotban. De ha a lelkünk fáj, akkor patakokban ömlik belőle a könny, pedig a szemnek nincs erre szüksége. Vajon miért van ez? Mert nem csak biológiai lények vagyunk, hanem érző lények. Bár 3 éve tanulok egészségügyet, mégsem tudok még mindig választ adni arra, hogy miért is sír az ember? 

A kezem közé akadt egy könyv: Tisza Kata: Doktor Kleopátra. Ahogy olvastam egy az egybe önmagamra ismertem benne. először eszembe jutott, hogy aláhúzom azokat a részeket, amiket úgy érzem, hogy rólam és Róla írtak,de végül ráhagytam, hiszen kevesebb maradt volna a papíron tisztán, mint amit összefirkáltam volna. Ami a legfájdalmasabb volt a könyvben, az az a jelenet volt, amikor a pasi egy döglött sünnel állított be a lányhoz. Pont egy süni, ami a mi szerelmünk jelképévé vált számomra. Igen, az is meghalt, már régen döglött, a kukacoknak sincs már mit rágni rajta.
Oldalanként arcon csap a felismerés, hogy ez velem is megtörtént, hogy én is hasonló cipőben járok, de még a pasi leírása is egy az egyben illik Rá. A hangulata, a beszéde, ahogy velem bánt, a cipője, a magassága, minden. 
De jó érzés is erről olvasni, hiszen ezáltal azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, nem tűnök ki annyira a tömegből, az én fájdalmamban más is osztozik, mindegy hogy azt a férfit, aki ezt okozza Bélának, Balázsnak, Ádámnak vagy éppen Gábornak hívják. Az ajánló is nagyon ideális "...és mindazoknak, akik szabadulni akarnak." Úgy tűnik mégsem vagyok egy ufó.

Persze volt jó is az elmúlt pár napban. Fürdöttem a barátnőm szeretetében, ami nagyon rám fért már, szeretek vele lenni, meg is állapítottuk, hogy nem is kellene sírnunk a pasik után, hiszen olyan jól megvagyunk mi nők együtt. Elköltöttem egy csomó pénzt, persze sok-sok "nélkülözhetetlen" dologra, de barátnőm azzal nyugtat, hogy még spóroltam is. :)

Pasi is akad, bár nem úgy, de hát ami késik nem múlik. Persze rögtön kettő, mert a baj csőstül jön, akkor miért ne jönne rögtön ebből is több egyszerre? 
Pecáztam a Tisza parton, nem is gondoltam, hogy kicsiny kis falum ilyen szórakoztató programokat, sőt embereket is tartogat még nekem. 
A nyelvvizsgára felkészülés is sokkal vonzóbb programnak tűnik, hogy ha egy srác felajánlja,hogy ingyen és bérmentve felkészít rá, főleg ha ilyen jó a tanár ;)
A boci szemű srác mindig a kukába kerül, de nap mint nap előmászik onnan, úgy tűnik nem szereti az ottani klímát, de mégis megáll a biztonságot rejtő kuka szélén és nem lép előrébb. Amikor már a mérleg nyele elpártolna tőle, mindig felbukkan és kedves dolgokat ír, pl hogy azért jön oda hozzám, hogy örüljek neki. 
Szeretek vele beszélgetni, bár már nem úgy gondolok rá, mint előtte, nem a potenciális pasi jelöltet látom már benne, csak barátkozni akarok. Nem mintha nem lennének barátaim. Persze ha lépne, akkor szívesen táncba szállnék vele, de nem lép, megvárja míg más fogja ki a pecabotjával a beszélő aranyhalat.

A körmöm nagyon vicces és szép lett, barátnőm tervezte, így még jobban tetszik

.