Az a bizonyos sz-betűs szó

Nekem sosem esett nehezemre kimondani őszintén,hogy valakit szeretek.
Nem kell sok idő, hogy kialakuljon az érzés bennem, utána csak erősödik, mélyül, de ha felgyullad a láng bennem, akkor azt szeretem tudtára adni annak a bizonyos embernek, hogy szeretlek.
Először természetesen nehezen áll a számra, hiszen annyi kétség áll mögötte. Mit fog szólni hozzá, ha meghallja? Vajon viszonozni fogja? Milyen reakciót vált ki benne?

De már nem erőlködök a szó használatával, hiszen úgy tűnik önzőség a részemről, hogy elvárjam, hogy valaki megtiszteljen e szóval.

Mikor is hallottam ezt a szót úgy igazán őszintén valaki olyantól, aki szintén szerethetett? 
Még a Törpétől megkaptam a lehetőséget, hogy részese lehessek ennek,összesen 5ötször két év alatt.
Fél évig folyamatosan hajtotta, hogy nem szerelmes belém. Szeretni szeret, de "az erős paprikát is szereti".
Ez a mondata annyira megmaradt bennem, hogy azóta is szeretnék erős paprika lenni.
> Mellette megszoktam, hogy a szeretlek szó egy olyan kifejezés, amit ki kell érdemelni, esetleg szülinapkor, névnapkor (karácsonykos nem) veszekedéskor, szakításkor és kibéküléskor lehet használni. Ezzel meg is volna az 5 darab szeretlek szócska, amit oly kegyesen vetett elém.
Mástól pedig a "Me too"-t hallottam folyton, amitől még a gyomrom is felfordult. Magyarok vagyunk kérem szépen, ha tényleg szeretsz, akkor ne angol kifejezéseket használj kérlek. Különben se tudok angolul :D

Őt most szeretem. Tudja is, hiszen ha nem is szándékosan, de már szerelmet vallottam neki. És mi járt érte? Semmi, esetleg örült neki.
Na bumm, már megszoktam. Legalább nem mondta azt, hogy "én nem". Amit már úgy is hallgattam jó párszor, nem lepődnék már meg ettől nem. Senki se állíthatja azt, hogy nem vagyok még a legrosszabbra is felkészülve.
Bár örültem volna neki, ha egy kicsit biztatóbban fogadta volna, de hát ki tudja, nem mindenki viszonozhatja az én érzéseimet.
Lehet, hogy tényleg nem vagyok szerethető, ki tudja?
Arra biztosan jó vagyok, hogy esténként eljöjjön hozzám, reggel pedig haza menjen tőlem.
Biztos pont vagyok, aki mindig mindenkinek az életét is odaadná a másiknak...

Nana, te őszintén ki tudod mondani nekem. Nem leszek telhetetlen, már ennek is örülök. Bár megölelhetnélek most.
 

Mocskos kis falu

Elegem van, bár nem itt élnék. Sosem szerettem itt élni. Mindenki mindenkit ismer, mindenkinek köszönni kell az utcán és a legrosszabb: kavarnak a hátad mögött.
Szétdurrant a buborék, el akarok tűnni, elfutni, elbújni.
Én senkit nem akarok bántani, én mindenkire szépen mosolygok, nem pletykálok, szép arcot vágok mindenhez.
Mégis én vagyok a bűnbak azokban a dolgokban, amiket még csak nem is értek.
Kétlem, hogy bárki is nekem hinne, hiszen én vagyok az újonc, az új nő, miért az én szavamnak hinnének ha egy összeszokott társaság mást mond?

Ennyit a boldogságról, felesleges volt még csak a reményében is hinni.
Én mindent megpróbáltam, annyi szeretetet adok bele egy kapcsolatba amennyit csak tudok, mégis csak pofont kapok az élettől.

jobb lenne olyan helyen lenni, ahol senki se ismer, ahol nem tudnak a hátamba döfni egy tőrt a kedvességemet viszonozva.

Bár tudnám mit is vétetettem, hogy nekem mindig csak a szar jár?
Miért nem lehet egyszerűen csak szeretni valakit, úgy hogy senki se kavarjon be?
Semmi másra nem vágyok már csak egy kis nyugalomra, békére. 

Néha segítségért fohászkodom, most csak azt szeretném, hogy mindenki hagyjon békén, ne szóljanak bele a dolgaimba, se jó szándékkal, se sehogy. 

Már nem tudok mit tenni, csak ülök az ágyamban, szorítom a szívemhez a sírós barimat és vele együtt bőgök én is....
Ennyit a lelki erőmről...

Ragaszkodás

Sok mindenhez ragaszkodok, a tárgyakhoz, emlékekhez, emberekhez. Ragaszkodok a jóhoz, de a rosszhoz is, ha arról úgy gondolom, hogy valamikor jó volt vagy esetleg még jó lehet.
Sokszor inkább nyelek és nyelek, ha azok az emberek megbántanak, akiket szeretek, inkább nem szólok vissza, nem mondom el, hogy engem ez mennyire bánt, mert félek, hogy ha megmondom neki, akkor elveszítem. Inkább legyen velem egy rossz, mint hogy senki.
Csak az ilyen nagyon sok problémát tud okozni. Ott van pl. a refluxom. Addig tűrtem még neki, hogy már a testem tiltakozott, hogy ebből elég, vedd már észre, hogy ez neked rossz, nem hiányzik az életedbe egy olyan ember, aki csak fájdalmat ad. 
Érdekes módon meg is szűntek a panaszok, amint vége lett a kapcsolatunknak.

Megértem, ha valaki egy rossz emberhez ragaszkodik, hiszen már tapasztaltam a saját bőrömön, ezért nem is vetem meg az egyik ismerősömet, aki egy olyan emberrel van együtt, akitől csak a mocskot kapja.
Mert az ilyen ember azt sugallja, hogy te rossz vagy, semmit se érsz, nem felelsz meg az ő elvárásainak, akkor miért gondolod, hogy másnak jó lennél? 
Ha minden nap ezt kapod attól, aki elméletileg szeret, akkor azt tőle el is hiszed és elfogadod, hogy te tényleg egy silány ember vagy, akinek inkább meg kellene becsülnie, hogy egyáltalán valaki szóba áll vele és nem válogatnia. Az ilyen ember nem akar egy jobb embert társának, mert úgy gondolja, hogy ha ő tényleg ennyire rossz, akkor hozzá képest a férfi,aki mellette van, egy jó ember.

Most Ő azt mondta, hogy ha úgy érzem, hogy nekem Ő valamiért nem lesz jó, ha túl sok fájdalmat, mérget okoz, akkor inkább fordítsak hátat és menjek el. 
Egyrészt igaza van, mert nem érdemes egy rossz kapcsolatban benn ragadni, másrészt pedig nem értek vele egyet.
Ha valakit szeretünk, akkor tennünk kell azért, hogy jó legyen a kapcsolatunk vele, nem csak nyelni, hanem alkalmazkodni is kell mindkettő félnek, kompromisszumot kötni. Ha valami nem jó, akkor azt megbeszélni, változtatni kell rajta és nem megfutamodni.
Ő a békét keresi, de szerintem nem az által találja meg valaki a saját békéjét, hogy elfordul a problémák elől.

Nincs kedvem címet adni

Hiába szeretsz mást, hiába hordanád le a csillagos eget is érte, az emlékek attól nem másulnak meg, azok ott ragadnak az elmédben, nem tudsz tőlük szabadulni, esetleg fakulhat a színe, de nem fog nyomtalanul kiszállni a fejedből, maradandó sérüléseket hagy maga után minden egyes emlék.

Már rá nem gondolok, nem is érdekel különösen, hogy mi van vele.

Mégis a szavai előhozzák a fájdalmas emlékeket, tudom, hogy nem akar velük bántani, de nem tudhatja, hogy mi rejlik bennem, hogy mi az ami megsért, ami feltép, mi csal könnyeket a szemembe.
Lehet, hogy Ő tényleg nem akar szabályozni, nem akarja megmondani, hogy kik legyenek a barátaim, kikkel töltsem az időmet, én mégis rögtön ugrok minden elejtett fél szóra, amint azt érzem, hogy ezzel Ő is el akarja játszani velem azt, amit a Törpe művelt velem. Ugrok, nem a nyakának, inkább el tőle, magamhoz,befelé.
Én elmondanám, hogy mit művelt a Törpe. 
Hogy nem voltak barátaim se mellette, hiszen nem lehetett. Az  egyik nem volt szimpatikus, mert nem volt vékony, mély volt a hangja, szerinte csak rossz szokást vennék át tőle, ellustulnék, elpuhulnék, ha vele barátkoznék. Kár, hogy pont vele járok most edzeni. A másiknak drogos volt a barátja, biztosan ő is az lesz  idővel és engem is belerángat. A harmadik túl csúnyán beszélt és különben is nagyon tahó, ha olyan témáról is lehet vele beszélni, ami az ő fülét sérti. A negyedik nem elég komoly és még szerb is, mit akarok én más nemzettel, nem mintha a magyar olyan jó lenne, hiszen ő is vagy német, vagy osztrák (nem is értem, hogy akkor mit akart egy magyar lánnyal), felsőbbrendű lény, akinek a nője nem alacsonyodhat le szerbekhez. Az ötödik túlságosan kurvás volt, biztosan meg fog rontani.
A lényeg, hogy senki nem volt jó neki. 
A végén már ott tartottam, hogy senkivel nem beszélhettem iskolán kívül, sőt még azt is beszabályozta, hogy ott kikkel beszélhetek, és sehova nem mentem, hiszen a barátaimmal nem mehettem, mert nem engedte, vele pedig azért nem mentem, mert ő nem akart sehova se menni, vagy ahova ment volna szívesen, oda csak társasággal lenne jó, de hát neki olyan nem volt, én meg el voltam tiltva a barátaimtól, ergo nekem se volt.

Szívesen mesélnék ezekről, de Ő nem szeretné, nem akar róla hallani semmit, csak azt akarja látni ami a jelen, a múltban nem akar vájkálni. Pedig nincs jelen múlt nélkül, ha azt nem ismeri, akkor nem tudhatja, hogy miért érint ennyire rosszul, ha a barátaimat firtatja, ha azt érzem, hogy meg akarja Ő is mondani, hogy ki lehet a barátom. Remélem egyszer rájön, hogy ha nem is mindent, de részleteket ismernie kell a múltamból, amit nagyban befolyásolt a Törpe.
Félek, hogy ő is irányítani akar.
Félek, hogy elveszítem a kapcsolatokat, amiket november óta kialakítottam, erőssé szőttem,de félek attól is, hogy ha ennyire hevesen reagálok ezekre a dolgokra, akkor Őt veszítem el. 
Ha tudná mennyi félelmem van.

Pár éve a legnagyobb félelmem mégis a magány, amit nem tudtam akkor se hova rakni. A rekviem egy álomért című film indította el a gondolatot, hogy én mennyire rettegek attól, hogy egyedül fogok meghalni, hogy egy mániába fogom hajtani magam, csak azért hogy ne érezzem magam annyira egyedül. 
Biztosan furcsán hangzott egy 16-17 éves lány szájából azt hallani akkor, hogy azt fejteget, hogy egy idősek otthonában akar majd idős korában élni, ha nem marad mellette senki, mert annyira fél attól, hogy úgy ha meg, hogy  senkivel se tud egy szót is váltani halála előtt.
Talán ezért vagyok ennyire társfüggő, mert már azon gondolkozok, hogy mi lesz velem 80 évesen, hogy akkor ki fog mellettem állni?
Vagy csak a szeretetre vágyom. 


Már egy hónapja nem sírtam, büszke vagyok magamra :D
Még a szomorú animéken, történeteken se, amiken egyébként vörösre sírnám a szemem.

Rehabilitáció

Több mint fél éve el akarok futni az érzéseim, önmagam elől,de hiába is próbálkoztam, mindig hiábavaló volt. Hiszen lehetetlen elfutni lélek nélkül, a testem hiába akartam irányítani, hogy rohanjon, ha a lelkem a fájdalomtól megbénult, nem volt ami mozgasson, ami hajtson előre, lábak nélkül képtelenség járni is. Hiába is erőlködtem mindig, önmagunkat nem lehet legyőzni azáltal, hogy csak a rothadt szaros falakra próbálunk szép, friss, rózsaszín meszet kenni, azt remélve, hogy a szép új burkolt alól nem érződik ki az alatta való romlott réteg bűze.
Magamra akartam erőltetni új érzéseket szinte lényegtelenül, hogy ki iránt, a fő az volt, hogy szeressek valakit.
De addig nem lehet bárkit is szeretni, amíg ott motoszkál még a másik.

Most érthetetlenül nézek szembe a múlttal. Mi volt a Törpében az ami ennyire megbénított, leláncolt? Hiszen attól, hogy valaki nem normális, még nem lesz különleges.
Szépen lassan, egyenként levettem azokat a ruhadarabokat róla, amiket csak én aggattam rá minden indok nélkül, ami miatt különbnek láttam őt, mint a többit.
Most hogy látom magam előtt csupaszon, csakis önmagát, már nem érzek iránta semmi szépet, csak egy Törpét látok, aki bárki mögött elbújhat.

Hiszen akármennyire is igyekezett, hogy kevesebbnek lássam magam, hogy az önbecsülésem a béka seggét csókolgassa, hogy csúnyának és nem szerethetőnek lássam magam, már tudom, hogy én egy Óriás vagyok.
Csak ezt nem akarta hogy lássam, hogy tudjam magamról, mert akkor simán el tudtam volna taposni.

Ha most belenézek a tükörbe, újra önmagamat látom. Nem azt a meggyötört árny szellemet, aki egykor miatta voltam.
Tudom, hogy ehhez arra volt szükségem, hogy magamba mélyedjek, hogy újra és újra körbejárjam az érzéseimet.
Persze kellett ehhez nagy segítség is, hogy mögöttem álljon a család és Te Nana. Hiszen Hachiko nem lehet teljes nélküled :)
Kellett az, hogy felkarolj, hogy nevessünk, hogy estéket végig beszéljünk, hogy egymást támogassuk, hogy érezzem azt, hogy van aki segít, de én is tudok neked adni.
Biztos vagyok benne, hogy te felgyorsítottad a folyamatot.

Most már el tudnék futni, rohanhatnék, szárnyalhatnék, messze járhatnék, hiszen a lélek rehabilitációja-bátran kijelenthetem-sikeres volt. De már nem akarok elmenekülni. Egészséges lélekkel már tudok mosolyogni a jelenen is, értékelni tudom a pillanatot és a legfontosabb: tudok szeretni, szerelmesnek lenni.
Akkor meg miért mennék is el?! :)

Azok a fránya félelmek

Sajnos nálam se olyan egyszerűen mennek a dolgok, ahogy én elképzelem. Vagyis, lehet, hogy  minden oly könnyen jön, csak én bonyolítom túl. Nem kellene gondolkozni, ki kéne zárni mindent és mindenkit és csak kettőnkre koncentrálni.

Könnyedén kialakulnak bennem az érzések, hiszen már érzem és már tagadni se akarom magam előtt. Semmi értelme nem lenne annak, hiszen azzal csak magamtól vonom meg a boldogságot.

De. Mert mindig ott van a de a sorok végén.

A jó érzésekkel előjönnek az aggodalmak, a félelem. 

Eddig nem kellett aggódnom, hiszen annyira közel van. Felpattanok a kis lila biciklimre és már ott is vagyok vele 2 perc múlva. 

De visszatérve a félelemre. Ma aggódtam, féltem, féltettem. Lehet, hogy nem volt sok okom rá, de én mégis percenként pillanatottam az órámra, hogy mikor ér vajon vissza, hogy nem telt-e el túl sok idő azóta, hogy elment, hogy normális-e, hogy ilyen sokáig távol van, vagy már valami baj történt, karanbolozhatott-e vagy csak egyszerűen, lelkileg hogy érezheti magát. 

Bennem volt az is, hogy nem felejtett-e el engem, hogy egyáltalán visszajön-e értem, vagy hiába várok rá.

Igazság szerint én is ott tartok, hogy félek, hogy a kiskertem üres marad nélküle, hogy valami történik és nem tér vissza hozzám. Szívesen raknék rá nyakörvet, de már azzal is megelégednék, ha az én nyakamon díszelegne egy, hogy magához láncoljon, hogy ne engedje rövidre a pórázt. Nem elenkeznék, még a farkamat is csóválnám.

Annyira könnyű valakit szeretni, de hogy azt igazán viszonozzák is, nem tudom, hogy mennyire lehetséges-e ez, de azért bízok benne.

Nem merem 100%-osan bele élni magam a boldogságba, mert annyira sok a seb a lelkemen, nem akarok még több törést, fájdalmat.